Sok Krisztusban hívő számára nem egészen világos, hogy hogyan rendezze el helyes módon a jó Istennel a bűneit. Többnyire nem ismerik a bűnrendezés szentírási alapjait, annak gyakorlatát még kevésbé. Számos hívő emberrel találkoztam, akik a bűneik miatti lelki gyötrelemben vergődnek, mások úgy tesznek, mintha minden rendben volna e téren az életükben, mivel nem is foglalkoznak azzal, hogy a jó Istentől bűnbocsánatot nyerjenek.

A bűnrendezésben a katolikusoknak és a protestánsoknak teljesen eltérő a gyakorlatuk a saját egyházuk, vagy a Biblia tanításainak megfelelően. A buzgóbb katolikus hívek általában szentgyónást végeznek, egyháztörténeti emlékeim szerint, - ha nem tévedek, - akkor csak a XI.-dik század óta terjedt el az ún. fülgyónás formájában; a mise elején pedig megbánják a „bocsánatos” bűneiket; a „halálos” bűnöket meg kell gyónniuk. (Megjegyzem, hogy a Biblia tanítása mást ért a „halálos bűn” fogalmán, mint amit a Katolikus Katekizmus tanít. A Biblia szerint a halálos bűn a Szentlélek elleni bűnt jelenti, amelyből már nem lehet megtérni, ezért nincsen erre bocsánat. Minden más bűnre van bocsánat a Szentírás szerint: Mt 12,31-32; 1Jn 5,16). A protestánsok közül az evangélikusoknál van ugyan „gyónás”, de mivel a Bibliában csak egyetemes papság van, és szolgálati papság nincsen, ezért a gyónás során történik ugyan bűnbevallás, de feloldozást nem kap a hívő, - hanem ehelyett hiszi azt, hogy a bűnei bocsánatot nyertek, mivel Jézus érte is, az ő bűnei miatt is meghalt a kereszten, és így nyerhet bűnbocsánatot, - a tudomásom szerint. A többi protestáns hívő közvetlenül Istennek vallja meg a bűneit, és Jézus Krisztus, mint egyetlen közbejáró által nyer bocsánatot, úgy, hogy közben imádkozik és elhiszi, hogy Jézus golgotai áldozata elegendő arra, hogy minden megvallott bűne bocsánatot nyerjen. Így bátorít bennünket az Isten igéje:

„Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett, mindenekben, hozzánk hasonlóan, de a bűnt nem követett el. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,15-16) Ebben az idézett szentírási részben a főpap „az Atya jobbján” lévő Úr Jézus Krisztus.

Bibliai megalapozás: Az ószövetségi szentélyszolgálat által fogalmat kapunk arról, ami az Újszövetségben Jézus áldozata által beteljesedett, és ami jelenleg is folytatódik Jézus papi és főpapi szolgálata által a mennyei szentélyben. Ugyanis az ószövetségi szentély a mennyei szentély mintájára készült (Zsid 8,1-2.5; 2Móz/Kiv 25,40), tehát a mennyei szentély a valódi, az eredeti (Zsid 9,23-24). Krisztus Urunk feltámadása és mennybemenetele után oda lépett be, hogy közbenjárjon értünk (Zsid 7,24-25; 4,15-16; 10,21-22; 9,1-12), valamint, hogy megbocsássa és el is törölje a megvallott és elhagyni kívánt bűnöket. Bölcs Salamon által így szól a bűnrendezésről az Úr: „Aki elfedezi (eltakarja) az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld 28,13) Szükséges tehát megvallani és a gyakorlatban kerülni a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat, helyzeteket. Szükséges azonban, hogy meghatározzuk a bűn mibenlétét is a Biblia szerint. E szerint a bűn nem más, mint „törvényszegés a törvény áthágása” (1Jn 3,4). Természetesen az Isten örök erkölcsi törvényéről, a tíz parancsolat áthágásáról van szó, amit Jézus az Isten iránti és az emberek iránti kettős szeretetparancsolatban foglalt össze: 2Móz /Kiv 20,1-17; Mt 22,35-40. Kevésbé ismert az Újszövetségnek ez a kijelentése: „ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egész megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Érdemes még végiggondolni azt is, hogy a bűn által jött be a halál a világunkba, és hogy „a halál minden emberre elhatott, mert mindenki vétkezett”. (Róm 5,12) Valamint azt is, hogy a „bűn zsoldja a halál, de az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6,23) Ezek alapján megértjük azt, hogy miért van szükségünk arra, hogy a bűneink bocsánatot nyerjenek, azért, hogy ennek eredményeként az Úr Jézustól megkapjuk a Szentlélek ajándékát (ApCsel 2,38), az isteni természet részeseivé váljunk (2Pt 1,4), és végül az utolsó ítélet során felmentő ítéletben részesülve örök életet kapjunk tőle ajándékba (2Kor 5,10).

Az ószövetségi szentélyszolgálat a bűnrendezésnek a következő lépéseit szemléltette és a következő igazságokat nyilatkozatta ki: 1. A bűnért, bűnökért áldozatot kellett bemutatni Isten útmutatásának megfelelően, pl. bárány vagy tulok áldozatot; 2. Minden áldozat Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes golgotai áldozatának az előképe volt az első páska-bárány áldozatától kezdve, sőt azt megelőzően Ádám és Éva bűnének az elfedezésére nézve is (1Móz/Ter 3,21). 3. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, ami később Jézus Krisztus drága kiontott vére által valósult meg. 4. Szükség volt áldozatra és áldozatot bemutató papra is; ez az újszövetségben maga Jézus, aki egy személyben áldozati bárány, áldozatot bemutató pap, aki most a szentek szentjében közbenjár értünk, és főpap is (Dn 8,14; Jn 1,29; Zsid 9,25-26; 1Jn 2,1-2; 1Tim 2,5-6; Zsid 7,24-26; 8,1-2). Az ószövetségben a főpap szerepe abban csúcsosodott ki, hogy az őszi ünnepkör keretében, a nagy engesztelési napon az áldozati bak vérével tisztította meg a szentélyt és az oltárt az egész évben a kárpitra áthárított bűnöktől, sőt a vért a kárpit mögé a frigyládára hintve is bevitte: 3Móz/Lev 16

A szentélynek u.i. két része volt: szentély és a szentek szentje. A szentély előtt volt az áldozati oltár, ahol a bárányt feláldozták, a szentély első részében pedig a hét ágú gyertyatartó (benne olajjal, amely mindig égett), a kitett kenyerek asztala a kenyerekkel, valamint a jó illattétel oltára. Ez a három kellék mind Jézus Krisztust jelképezte, aki a világ világossága, aki az élet kenyere, és aki az egyetlen közbenjáró Isten és ember között! A szentély két részét a kárpit (függöny) választotta el egymástól. A kárpit előtt volt a jó illattétel oltára, a kárpit mögött pedig a frigyláda, benne a két kőtáblával, a tízparancsolattal. Egész évben a bűnökért feláldozott áldozati bárány vérét ráhintették a kárpitra, jelezve ezzel, hogy a törvényszegés az áldozati bárány vérével el van fedezve. Egy évben egyszer, a nagy engesztelési napon viszont az egész év során a kárpitra hintett vért ceremoniális értelemben meg kellett tisztítani a bűnöktől, amelyek a bárány vére által kerültek a kárpitra, és amelyek szintén az áldozati állat vére által lettek levéve onnan és a szövetség ládájáról. Ezen a napon a pap két kecskebakot állított elő az engesztelésre, egyet az Úrért és egyet Ázázelért. Ez utóbbi a sátán egyik neve. Az Úrért bemutatott áldozati bak vérét hintette a főpap többek között a kárpitra, és bevitte a szentek szentjébe, majd a főpap a saját személyében kihozta a bűnöket (mint bűnhordozó), és a másik kecskebaknak a fejére olvasta rá Izrael minden bűnét. Ezt az Ázázelért kiválasztott élő kecskebakot egy ember ezután kivitte a pusztába és ott hagyta, hogy a vadállatok tépjék szét. Ezzel a jelképes szertartással tanítja az Úr, hogy végül is minden megvallott és megbánt bűn vissza lesz hárítva a felbujtóra, a sátánra, akinek el kell szenvednie végül a bűnökért járó teljes büntetést; ezen kívül pedig a szentély a mennyben és a bűnbánó hívők közössége itt a Földön megtisztul és megszabadul a bűntől. Mindazok pedig, akikért bárányáldozat és engesztelés történt, akikért maga az Úr adott engesztelést, azok megszabadulnak a bűneiktől, meg lesznek ezzel váltva: nem kell a bűneik zsoldját, az örök halált (Jel 2,11;20,14) learatniuk, mert azt helyettük már a bárány megtette, ehelyett ingyen kegyelemből felmentést és örök életet fognak kapni az Úrtól. Az Újszövetségi iratokból megértjük, hogy ez az áldozati bárány Jézus Krisztus; ő az „az Istennek a báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29.36), aki ezért ebben az értelemben „megöletett már a világ teremtésétől kezdve” (Jel 13,8), és „aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által” (Jel 1,5).

Dávid királyról olvassuk, hogy amint megvallotta a házasságtörését és a gyilkosságot, amit elkövetett, azonnal mondta Nátán Dávidnak: „Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni.” (2Sám 12,13) Ahhoz azonban, hogy Dávid ezzel a két súlyos bűnével szembe tudjon nézni, egy évnek kellett eltelnie. Csak ezután szembesítette Nátán próféta őt ezekkel a bűnökkel. Dávid pedig mély bűnbánatot tartott és teljes szívéből megvetette a bűneit (vö. Zsolt 51); az Úr pedig könyörült rajta.

A bűneink bocsánatának van egy nagyon súlyos feltétele, amit a Miatyánk imádságban így szoktunk imádkozni: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Ezt az elengedhetetlen feltételt hangsúlyozza Jézus az adós szolgáról szóló példázatában is (Mt 18,21-35). Ha mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, akkor a jó Isten is megbocsát nekünk, ha viszont nem bocsátunk meg szívből az ellenünk vétőknek, az Isten sem bocsátja meg a mi bűneinket, - bármennyit is olvassuk a Bibliát, vagy járunk a templomba vagy az imaházba, akár mennyit is böjtölünk és imádkozunk.

Az evangéliumokban arról olvasunk, hogy Jézusnak van hatalma arra, hogy a bűnöket megbocsássa (Mk 2,1-12; Lk 23,42-43), és ezt minden esetben gyakorolta is, mint Istennek a Fia. Az apostolainak is és Péternek is megadta az oldás-kötés hatalmát (Mt 18,18; 16,19 és Jn 20,22-23), elmagyarázta nekik, annak mibenlétét és gyakorlatát: Mt 18,15-20; Mt 28,18-20. Amikor valaki megtér bűneiből, elfogadja Jézust személyes megváltójának és a Krisztusba vetett hitére felnőttként bemerítkezéssel megkeresztelkedik (görögül baptizmo = bemerít), az illető ez által köt szövetséget Krisztussal, és ez a szövetség a mennyben is meg van kötve, a megkeresztelt pedig az addigi bűneinek kötelékeitől fel lesz oldva. Amikor valaki vétkezik, és nem akar abból megtérni, akkor a hívő közösség / gyülekezet révén a Mt 18,15-20 elvei és gyakorlati lépései alapján és csakis ennek a végén az elbukott hívőt kénytelen kizárni a soraiból. Ilyenkor a gyülekezet feloldja az illető bűnösnek az Úrral való szövetségkötését, és ez a mennyben is oldva lesz. Ezt a bűnével azonosuló, belátásra és bűnvallomásra nem hajlandó embert a hívő közösség átadja a sátánnak (1Kor 5,5; 1Tim 1,20), hogy megtapasztalja, hogy mennyire nyomorúságos a bűnös életvitel Isten nélkül. Az ilyen ember üdvösségéért is tovább munkálkodik az Úr a Szent Lelke és a hívő közösség tagjai által, hogy ismét megtérjen és a bűneit megvallva a hívő közösség tagja és a menny örököse lehessen. Garancia azonban nincsen rá, hogy az illető meg fog térni, de reményünk lehet, és imádkoznunk kell érte is, és továbbra is szeretnünk kell őt. Így a hívő közösség és annak Istentől rendelt vezetői, tanítói gyakorolják az Egyházban a bűnrendezésnek ezt a formáját az oldás és a kötés szolgálói hatalma által: amit megkötnek a földön, az kötve lesz a mennyben is, és amit feloldanak a földön, oldva lesz a mennyben is. Ehhez azonban világosan kell látni azt, hogy a legfelsőbb fórum az egyházban nem a pap vagy a lelkész, hanem a gyülekezet (görögül: eklézsia = a világból kihívottak közössége), tehát a gyülekezet egésze vagy annak valamennyi tagja dönt és nem csupán annak pásztorai! Mindez több lépésben, a megtérni nem akaró bűnös többszöri megkeresésében történik, akinek az ügyét végül a gyülekezet elé terjesztik, hozzászólások történnek és szavaznak róla. Krisztus sohasem akart és rendelt el olyant, hogy valaki egy személyben döntsön emberek üdvösségéről, végső sorsáról! (vö. Jn 20,23)

Az egyéni bűnrendezésnek is megvannak az összetevői, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjünk. 1. Szükséges, hogy a bűnt az Isten törvénye alapján felismerjük. 2. A felismert bűnt tételesen, azaz fajtája (és lehetőleg száma) szerint megvalljuk közvetlenül az Atyának Jézus nevében, vagy Jézusnak, hiszen ezek ugyan így vannak azonosítva fajtájuk szerint a Szentírásban is. Pl.: házasságtörés, lopás, Isten nevének káromlása, stb. 3. Jó lenne még aznap, vagy azonnal ezeket megbánni és kérni az Istentől egy-egy elkövetett bűnre a bocsánatot, vagy akkor, amikor a Szentlélek eszünkbe juttatja azokat. 4. A bűnök feletti bánat az Isten kegyelmi ajándéka. Ezért is imádkozni kell, hogy őszintén és szívből tudjuk fájlalni azt, hogy ezekkel a jó Istent megbántottuk és Krisztus szeretetével ilyen módon visszaéltünk. Ezért a bánat már jelzi azt, hogy az Isten megbocsátotta a bűnt. De a bánat érzése és tudata nem mindig jelentkezik azonnal. 5. Ettől függetlenül és ezzel együtt is higgyük el, hogy az Isten megbocsátotta a megvallott bűneinket. Ezután álljunk fel az imából, és nyugodtan végezzük a mindennapi teendőinket azzal a tudattal, hogy az Isten jó Atyánk, aki annyira irgalmas, hogy „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem mindenki megtérésre jusson”. (2Pt 3,9) Nem azért adta oda áldozatul a Fiát értünk, hogy mi bűntudatban éljük le az egész életünket, de nem is azért, hogy a bűnt könnyen véve vétkezzünk továbbra is, hanem azért, hogy irgalmassága által éljünk. Ha ennek megfelelően járunk el hittel, imával és bizalommal, akkor nem kell engednünk a sátántól jövő lelkiismeret furdalásnak, mert azok már nem a megtérésünket, hanem a lelki tönkretételünket szolgálják. A lelkiismeret furdalásnak addig van helye, amíg meg nem vallottuk a bűneinket, ilyenkor ezt a Szentlélek munkálja bennünk. 6. A Biblia tanítása szerint Isten segítségével el is kell hagynunk a bűneinket és a bűnös szokásainkat, Isten erejét elnyerve meg kell halnunk a bűnnek, hogy az igazságnak élhessünk (Róm 6), ennek eredményeként végül Krisztus felmentő ítéletben fog részesít bennünket (Péld 28,13; 3Móz 16,30-31; Mt 18,21-35; Jel 22,11-12).

Sokan nem figyelnek fel arra, hogy a nyilvánosan elkövetett bűnt, nyilvánosan, pl. a hívő közösség előtt is rendezni kell. Ha nem zugolyában történt az eset, akkor nem elég csak négyszemközt bocsánatot kérni a történtekért. Ismerjük például Péter apostol háromszori, csúfos tagadását, amely során még átkozódott és esküdözött is, hogy ő nem is ismeri Jézust. Pál apostol által az Írás arról tanúskodik, hogy a feltámadt Jézus Péternek is megjelent (1Kor 15,5) jelezve ezzel, hogy megbocsátott neki. Mivel azonban Péter tagadásáról sokan tudtak és az botrányos volt, ezért Jézus nyilvánosan is visszafogadta őt a tanítványai közé a Tibériás tenger partján (Jn 21,15-17). Péter háromszor tagadta meg, ezért háromszor kérdezte meg tőle a többiek füle hallatára, hogy „szeretsz-e engem (?)”. Szükség volt arra, hogy Péter nyilvánosan is legyen visszafogadva és helyre téve, így minden kétség elhárult arra nézve, hogy Krisztus külön is megbízta őt a pásztorolással, - tehát bizalommal fogadhatják őt is a gyülekezetek. Azért kellett Pétert helyre tenni, mert korábban ő fogadkozott a legjobban, hogy ha „mindenki megtagad, én akkor sem”. Krisztus jól tudta, hogy Péter keserves sírással már a tagadását követően azonnal megbánta a bűnét, de a hívő közösség előtt is meg kellett erősíteni Péter szolgálatát.

Azzal egy időben, ahogyan a bűneink rendre bocsánatot nyernek, a mennyei szentélyben Krisztus, mint pap és főpap végzi értünk a bűnbocsátó és a bűneltörlő szolgálatot. Papként jár közben értünk, a saját kiontott vérére hivatkozik az Atya színe előtt érettünk; az Atya pedig Fia áldozatára és közbenjárói szolgálatára nézve megbocsát nekünk minden vétket/bűnt, és örömmel fogad a saját gyermekeivé minket. Így valóban igaz az, hogy „könyörületességgel és igazsággal töröltetik el a bűn…” (Péld 16,6).

Azok, akik most az utolsó időben el fognak jutni egy bűn fölötti győzelmes életre Krisztussal, azok mind a szívükre veszik Jézusnak az értük meghozott golgotai áldozatát, újra és újra ennek fényében megutálják a bűnt, és mind nagyobb elhatározással és istenfélelemmel akarják követni az Isten Bárányát, oda, ahová hívja, vezeti őket (Jel 14,3-4; Jn 10,16). Ezek a Krisztushívők „megmosták és megfehérítették ruháikat (=jellemüket) a Bárány vérében” (Jel 7,14). Nagyon jó lenne ezek közé a Krisztus-hívők közé tartozni. Mindazok, akik várják az Úr Jézus második eljövetelét, azok ilyen módon naponta szabadulni akarnak a bűneiktől, másokat is megtanítanak erre, hogy egy napon minél többen ott lehessünk az Isten országában előbb a mennyben ezer évig, majd az újjá teremett Földön is örök korszakokon át (ApCsel 1,11; Jel 22,12; Jel 20,4-6; 2Pt 3,13-14; Ézs 65,17; 66,22-23).  Áldott Bibliatanulmányozást kívánva:

Pongrácz Róbert

 2018.08.05.

Felhasznált irodalom: Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Boldog Élet Alapítvány, Bp., 2002; Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2003; Biblia, Istennek az Ószövetségben és az Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2006.