A Didakhé tanúskodik a szombatról, a felnőtt keresztségről, és az egyházi szolgálattevők választásáról

A Didakhé jelentése „tanítás”, ez egy olyan iratnak a címe, amely a katolikus „szenthagyomány” része, sőt annak is az egyik legkorábbi forrása. A magam részéről következetesen vallom a „sola scriptura”, „egyedül a Szentírás” elvét, tehát nem tekintem a Hagyományt a hit mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis erre a korai, nem sugalmazott iratra való hivatkozásom több mint érdekesség és az „egyedül a Szentírás” elvét nem vallók számára is felkeltheti a Biblia igazságai iránti mélyebb érdeklődést és elmélyülést.

Keletkezésének ideje, helye és az irat jelentősége:

Az irat valószínűleg „150 előtt keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után… legvalószínűbb, hogy a II. század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató Szíriát jelöli meg.”[1] A Didakhé 16 apró fejezetből áll, és annak egész terjedelme 10-11 nyomtatott kis oldalon elfér. Hosszabb címe „A tizenkét apostol tanítása”, alcíme pedig: „Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek”. A Szent István Kiadó által számomra elérhető példány alapján nem tudom bizonyosan megállapítani, hogy a Didakhé szövegébe illesztett zárójelbe tett bibliai és ószövetségi apokrif igehelyekre való hivatkozás az eredeti szöveg része-e, valószínűsítem, hogy nem, hanem később illesztették ezeket a szövegbe. Mindenképpen hasznos, mivel ez az irat kijelentéseinek biblikus megalapozottságát erősíti, és segíti a Szentírás igéivel való összehasonlítását. 1873-ban Philoteosz Brüenniosz nikomédiai metropolita Jeruzsálembe való zarándoklása alatt találta meg ezt a kis iratot. A Didakhé a második század egyházának a szertartásait és „a közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az eukarisztia[2] megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról, a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről”[3].

„A keresztény ókor igen nagyra értékelte a Didakhét, a későbbi liturgikus és egyházfegyelmi iratokhoz alapul szolgált, több egyházban[4] a kezdeti korokban kánoni könyvnek tartották, de Euszebiosz[5], jelentősége elismerése mellett, az apokrifok közé sorolta. … Megtalálása kétségtelen a XIX. század legjelentősebb felfedezése.”[6]

 

A Didákhé a Biblia számos igazságáról ír, és azok igazságát erősíti

A teljesség igénye nélkül emelem ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról, hogy az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez: először szeresd Istenedet, aki teremtett téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”[7] Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki a témám és a tanulmány terjedelme miatt.

A szöveg másik figyelemreméltó kijelentése többek között ez: „”Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”[8] Tehát a közösségi bűnrendezés mellett a lelkiismeret fontosságát is hangsúlyozza. Jakab levele arra tanít, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket (Jak 5,16), és a Szentírás megerősíti, hogy a jó Isten színe előtt bánjuk meg azokat imáinkba foglalva, és egymástól is kérjünk bocsánatot, illetve bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Igaz az, hogy Jézus a feltámadása után a tizenegy apostolnak azt mondta, hogy akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akiknek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23), csak ne feledjük, hogy ez nem automatikusan működik, mivel ezzel kezdte a mondandóját: „Vegyetek Szentlelket!”

A Didákhé közvetve szól a szombat fontosságáról

Tulajdonképpen a böjtről ír, de ebben a VII-dik részben megemlíti szó szerint a szombatot is a következőképpen: „1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek”[9] Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön ki van emelve, mint olyan nap, amelyhez viszonyítják a böjti napokat. Miért nem a hét első napjához viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz? A másik, amire felfigyeltem, az az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázatként ilyen formában: „A zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki akart. A keresztények böjti napja a szerda és a péntek lett.”[10] Ez viszont azt jelenti, hogy ha a keresztények előkészületi napja a péntek volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai 10. parancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot, amit Jézus maga is megtartott. Sőt a tanítványaira sem hagyta hátra, hogy azon változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben és nem a hét első napja, amit mi magyarul vasárnapként mondunk. A német nyelven der Sonntag = a Napnak a napja, vagyis a német nyelv a nyelvében tanúskodik arról, hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel. Az evangéliumok valóban írják, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a nyugalomnap alatt a Jézus teste a sírban pihent, és a szikla sírhoz siető asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.[11] A Didákhénak ez a tanúsága, hogy a szombathoz viszonyítva számolták a napokat, és hogy ettől számítva a negyedik napon és ezután az előkészületi napon legyen a böjt, vagyis pénteken, azt igazolja, hogy a gyülekezetek nem a vasárnapot tartották meg nyugalomnapként a második század elején, hanem a szombatot. Hiszen az előkészületi napon készültek fel a nyugalomnapra. A zsidók és a szombatot ünneplő adventisták között ez ma is így történik.

A Didakhé a felnőttek keresztségről ír és nem csecsemőkeresztségről

A VII. részben többek között ez olvasható: „A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19). A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll: „A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”[12] Ebből a fenti állításból megérthetjük, hogy a Didákhéban felnőttek kereszteléséről van szó. Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal későbbi eredetű. Ezek alapján valószínűsítem, hogy a Bibliában lévő egész „háza népe”[13] megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a gyerekeket is kell érteni, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra vonatkozott, - mert nem idézte és nem is utalt rá.  Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés, - ami a legtöbb esetben alámerítést jelentett[14], - nem csupán a gyülekezeti vén (presbiter = vén), vagy felügyelő (episzkoposz = „püspök”) kizárólagos „papi feladata” volt, - mivel bárki keresztelhetett az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a keresztelendő hitére kell, hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak azt keresztelhetik meg érvényesen[15], és csak a Krisztusba vetett hitre jutott ember kérheti a keresztséget. A csecsemőnek viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket és nem megkeresztelte őket, tegyük mi is ezt. És a tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az evangéliumok szerint.

A Didakhé tanúsága szerint a püspököket és a diakónusokat szavazással választották

A Didakhéban nem olvasunk központosított egyházi szervezetről, amelyben az egyházi szolgálattevőket az egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel, hanem a következőképpen kellett eljárni: „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben állnak köztetek.”[16]  Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt olvashatjuk: A „kézfeltétel” (kheirotonia) itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a kézfeltételtől az ordinációnál (kheirotészia).” A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkokoszokat[17] és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan, hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről; lásd pl.: ApCsel 20,17 és 28. A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a Didakhéban mind az Újszövetségben.[18] Véleményem szerint a Didakhé fennebb idézett soraiból az is kiderül, hogy a második században a keresztény gyülekezetben a közösség által választott tisztségviselők elsődleges feladata a tanítás és az Isten igéjének a hirdetése, magyarázata volt. Az is kitűnik viszont, hogy a gyülekezetben valamelyest még működtek a Szentlélek által adott karizmák, mert voltak például próféták is a gyülekezetben a véneken kívül, mint ahogyan erről az Újszövetségben is olvashatunk.[19] Ahogyan a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől és helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak és gyakorlatoknak, valamint ahogyan a második század végétől kezdve az eretnek irányzatok[20] ellen vívott küzdelem révén és a hatalmi törekvések miatt megerősödött a központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is eltűntek a gyülekezetekből.

Óvatosan érdemes hivatkozni a Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt. Miért?

Az a probléma a Didakhéra való hivatkozással, hogy ha valaki a katolikus szenthagyomány egyik részére, iratára hivatkozik, akkor mások más iratra fognak hivatkozni ezzel szemben, amely szintén a hagyomány része. Például Jusztinoszra[21], aki ezt írja: „Azért a Nap napján tartjuk mindannyian az összejöveteleinket, mert ez az első nap, amelyben Isten a sötétség és az anyag megváltoztatásával alkotta a világot, és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk ezen a napon támadt fel a halottak közül.” Keveseknek tűnik fel azonban az, hogy nemcsak eltérés, kiegészítés van a Hagyományban a Szentíráshoz képest, hanem azzal ellentétes tanítások és egyházi gyakorlatok léptek életbe a Hagyományra való hivatkozás által, pl.: gyerekkeresztség. Bár a második vatikáni zsinat tanítása szerint a Szentírás és a szenthagyomány a kinyilatkoztatásnak[22] egyetlen közös forrása, ezzel szemben az az igazság, hogy a Szentlélek nem mondhat ellent önmagának és nem fog az Isten igéjével ellentétes tanításokat sugalmazni (vö.: 1Jn 4,1-6). Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt kialakult, kialakított Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak nevezték el, melynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt egyenlő ragra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási életében is nyomon követhető Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Az Isten igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).

Szívből kívánom, hogy ez a kis tanulmány minden olvasót késztessen a Biblia mélyebb tanulmányozására, hogy az egyéni és a közösségi hitéletünk megújuljon a Jézus Krisztus iránti és az ő igéje iránti engedelmességben és minden embertársunk iránti szeretetben és tiszteletben. 

A pusztámból: P. R.

[1] Ókori Keresztény Írók I. kötet, Apostoli Atyák, szerk.: Vanyó László, a 3. kiadást szerk. Perendy László

Szt. István Társulat, Bp., 2018, 91-92. o.

[2] eukarisztia: jelentése hálaadás, az Úrvacsorát jelölő fogalom, amelyet az Úr Jézus rendelt el az utolsó vacsorán, mint az ő áldozatára való emlékezést; a II. század közepén, - amikor a Didakhét írták, - még messze nem a mai miseáldozatot értették alatta, hiszen a mise jellege, szövege és tartalma jelentősen kibővült és módosult az elmúlt két évezred folyamán.

[3] i. m.: u. o.

[4] egyházban: vagy gyülekezetben; e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az Újszövetségben a Korintusi vagy a Római, Galata stb. gyülekezeteket az „ecclézsia” görög szó jelöli, amely mind egyházat, mind gyülekezetet is jelent. Pl.: 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak élükön az episzkokoszokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket / gyülekezeti véneket jelent. Ez a tisztség mindig többes számban szerepel az Újszövetségben, tehát kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését, tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél más szolgálattevőkkel együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy nem volt abban az időben egy központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek bizonyos önállóságot élveztek.

[5] Euszébiosz: 260/265-339 között élt; a palesztinai Kaiszareiában (Cezáriában) született, presbiter. Történelmi tárgyú művei az első három század egyház- és teológiatörténete szempontjából a legjelentősebb rendelkezésünkre álló források. (vö.: Teológusok Lexikona, szerk.: Görföl-Kránitz, Osoris Kiadó, Bp., 2002, 114-115. o.)

[6] i. m.: 92.o.

[7] i.m.: I. fej., 2.; 93 o.

[8] Az idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható: „Nyílván közös bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is gyakoroltak.” (96.o.) – Hozzáteszem azt, hogy a második század közepén nyoma sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7-dik vagy a 11-dik századból való (?), és az ír szerzetesek révén vált általánossá, és ’fülgyónás’-nak nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didákhé, nem (fül)gyónásról.

[9] kiemelés a szövegben tőlem: P. R.

[10] kiemelés tőlem: P. R.

[11] Lk 23,55-57; 24,1-7; vö. 2Móz / Kiv 20,8-11; Lk 4,16.31; Lk 13,10

[12] i.m.: VII., 4., 98. o.

[13] Kornéliusz háza népéről van szó: ApCsel 10,1-2.47-48

[14] A „keresztel” kifejezés nem a kereszt szóból származik, mivel az Újszövetségben lévő a görög „baptizmo” kifejezést kell figyelembe venni, ami alámerítéses keresztséget, szövetségkötést jelent; szó szerint: alámerít. Ennél a VII. résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek vizet a keresztelendő fejére. 

[15] Mk 16,16 és Mt 28,18-20; ApCsel 2,38; 8,36-38, stb.

[16] i.m.: XV. rész, 1 és 2 pont, 103. o.

[17] episzkoposz-ok = váltó fogalma a görög preszbiterosz-ok fogalmának az Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1-7; Tit 1,5-9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, hanem inkább kevesebbet.

[18] diakónusok: 1Tim 3,8-13; ApCsel 6,1-6

[19] vö.: 1Kor 12,4-11 és 28-31; ApCsel 21,8-10, stb.

[20] korai eretnek irányzatok: gnoszticizmus, manikeizmus, doketizmus, arianizmus, stb.

[21] Jusztinosz, korai egyházatya, 165-ben halt meg; az Apologia című műve 1,67 részben a Nap napjára hivatkozik, hogy a keresztények ekkor tartják az összejöveteleiket (vö.: Kat. Egyház Katekizmusa, 2174§, 432. o.) A katekizmusban található mondat azonban nem zárja ki azt, hogy az őskeresztények mindnyájan mellőzték volna a negyedik parancsolatot, a teremtés emlékünnepét, hanem csak azt állítja, hogy a Nap napján jöttek össze. Ez még nem zárja ki a szombati nyugalomnap megtartását a korai keresztények körében.

[22] II. Vat. Zsinat tanítása, Szent István Társulat, szerk. dr, Cserháti, Dei Verbum, dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, II. fejezet, 9-10. rész, 148. o.

Hasonló bejegyzések

http://szentiras.net/

2021 © SZENTÍRÁS.  Készítette: repyx