Urunk Jézus az Isten Országának hirdetése során fájdalmas dolgokról is szólt. Amiért ezek fájdalmas tények és nem vidámító dolgok, azért még igazak, és a Krisztusért vállalt evangéliumi élet következményei itt a bűn világában. Ezúttal a Szentírásból egy ilyen szakaszt fogunk megvizsgálni.

„Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,34-37; a Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása szerint).”

Egy családon belüli széthúzásnak sokféle oka lehet. Lehet annak az oka valamely önzés, vagy szenvedély, amely során a család mind anyagilag, mind morálisan tönkre megy. Lehet az oka ennek a házastársi hűtlenség, házasságtörés is; lehet egy nem várt félszeg gyermek születése és sok más egyéb. Jézus ebben az evangéliumi részletben nem az ilyen okokból létrejött családi békétlenségről beszélt, hanem kizárólag arról, amikor valamely családtag Jézusért és az Ő evangéliumának a vállalása miatt kerül ilyen kitaszított helyzetbe. Ilyen bizony létezik, és erről beszélni, írni kell. Természetesen az ellenálló, ellenségeskedő fél sosem a megtért, hívő ember, mert Jézus arra tanította övéit, hogy szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözőikért, áldják azokat, akik rájuk csúnyát mondanak és gyalázzák őket. Pál apostol is arra tanít, hogy „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21).

Az üldözés a történelem folyamán soha nem a valódi Krisztushívők részéről történt, hanem mindenkor a sátán volt az, aki akár a csőcseléket, akár egy világi állami hatalmat, vagy akár egy Isten Lelkével nem rendelkező egyházat vagy egyházi vezetőket használt fel arra, hogy az evangéliumi élethez ragaszkodó hívőket megvetésnek vagy üldözésnek tegye ki. A cél minden esetben az volt, hogy a hitvallók erejét, hitét megtörje, és ha ez nem sikerül, akkor őket elpusztítsa (vö. Jel 2,10; 12,17). Jézus már az utolsó vacsorán figyelmeztette tanítványait arra, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel hogy nem ismerik azt, aki küldött engem (Jn 15,20-21)”. Tehát a megvetés, üldözés minden esetben a valódi Krisztushívőket éri és olyanok részéről, akik valójában sohasem ismerték meg az Atyát.

A Máté evangéliuma 10-dik fejezetében Jézus a családon belüli ilyen jellegű konfliktusok kialakulása előtt éppen azokról az üldözésekről szólt, amelyek a Krisztusban hívőket érni fogják az Ő nevéért. „De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket és az ő zsinagógáikban (gyülekezeteikben) megostoroznak titeket; és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem (miattam), hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt (Mt 10,17-18).” Ez nem csak az ősegyházban bekövetkezett keresztényüldözésekre vonatkozik, hanem minden egyes eretneküldözésre és hasonlókra, amelyek a történelem folyamán több ízben és számos országban végbementek az elmúlt századok alatt. Érdemes Jézus szavainál megfigyelni azt, hogy előbb az egyházon belüli üldözés, számonkérés, kirekesztés történik meg; ám ezt Jézus szorosan összekapcsolta a világi hatalom beavatkozásával, mert a gyülekezetek után helytartókat és királyokat is említett. Ez azt jelenti, a valódi Krisztushívőket mind egyházi, mind állami részről érték és érik majd atrocitások (vö. Lk 12,51-53; 21,12-19). Természetesen itt a „zsinagóga” vagy „gyülekezet” kifejezés alatt olyan egyházi közösségeket vagy felekezeteket kell érteni, amelyek hatalmuk megerősítéséhez az államtól kérnek és kapnak segítséget azokkal szemben, akik egyedül az Isten igéjére, Jézus szavaira és a Szentlélek erejére támaszkodnak. Ez figyelemre méltó és megdöbbentő kijelentés Jézus ajkáról két ezer évvel ezelőtt. Ennek részeként vagy ennek következményeként, sőt ettől a világi és „egyházi” üldözéstől függetlenül is megtörténhet az, hogy családon belül valamelyik házastárs vagy gyermek a lelkiismereti meggyőződését követve kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy a saját családja, rokonsága és baráti körének egy része elfordul tőle és megvetéssel illeti őt. A valódi hívő emberek ilyet soha nem tesznek, mert ezzel a Jézustól kapott szeretet parancsát tagadnák meg, amely minden más parancsolat fölött áll (vö. Mt 22,36-40).

Mit lehet tenni egy ilyen rendkívül nehéz és megalázott helyzetben? Jézustól erre is választ kapunk: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől … (Mt 10,16-17a).” Nem elég bárgyú szelídnek és butának lenni, kell ebben a helyzetben a Szentlélektől kapott bölcsesség és okosság, sőt óvatosság is. Ezt Jézus a kígyó okosságához hasonlította. A kígyó ebben az esetben nem azonos a sátánnal (vö. Ter 3,1-19; Jel 12,9), mert itt csak egy hasonlatról van szó. Az Isten gyermekei a sátán furfangjából egy jottányit sem mondhatnak magukénak és nem használhatnak fel. Ezzel szemben pedig személyes vezetést kérhetnek, és tanácsot kapnak Krisztustól a Szentlélek által: „De amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke szól általatok (Mt 10,19-20).” A kígyó okosságához tartozik az, hogy minden emberrel való találkozás pillanatában belső imakapcsolatban maradjuk Krisztussal, hogy csak azt szóljuk, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. Hogy tudjuk, hogy kivel mit, mikor, hogyan és miért szóljunk. Ezekre a Szentlélek tanítja meg a Krisztusban hívő embert (vö. Jak 1,19; 2,12; Jn 14,16-17. 26). Krisztusnak a szelídségére is legalább olyan szükség van ebben a helyzetben, mint az okosságra. Azzal az emberrel a sátán sem tud mit kezdeni, akinek a jellemén meglátszik Krisztus egyszerűsége és alázata. Az ilyen emberen nem lehet fogást találni, mert az egója meghalt Krisztusban, így nem sértődik meg, nem jön dühbe, ténylegesen „mindet eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel” (1Kor 13,7). Az ilyen embernek belső nyugalma van, mert az énje helyén Krisztus vette át az uralmat. Krisztus pedig olyan Úr, aki által az egyén valóban szabad és boldog lehet. Ez a belső szabadság, öröm és békesség, ami Krisztusból árad (vö. Jn 14,26-27), ad erőt a tanítványnak arra, hogy még hálát is tudjon adni azért, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedett és megvetésben volt része (vö. ApCsel 5,41-42). Aki elszakad Krisztustól, az belül összeroppan és ő maga is átáll a gúnyolódók táborába; aki viszont mindvégig állhatatos marad Krisztus és az ő igazsága mellett, az üdvözül (vö. Mt 24,12-13).

A világunk utolsó nagy felvonásának hatalmas drámájában még egyszer és utoljára a Krisztusban hívőket üldözni fogják. Erről Jézus a nagy apokaliptikus beszédében szólt és bármely felekezet őszinte hívőjével beszélgettem eddig, ezekről mindegyiküknek tudomása van. Ez az üldözés azonban kizárólag azok ellen lesz, akik Isten parancsolatainak a megőrzői, és akiknél megtalálható Jézus Krisztus bizonyságtétele. Szó szerint, az eredeti szöveg szerint pontosítva ezt írja erről a Jelenések könyve: „Megharagudott ezért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy háborút csináljon az asszony magvának maradéka ellen, az Isten parancsolatainak a megőrzőivel, és akiknél van a Jézus Krisztus bizonyságtétele (Jel 12,17; vö. Lk 21,16-17)”. A Szentírásban a parázna asszony a hitehagyó és az állammal szövetségre lépő egyházat jelenti (vö. Jel 17,1-6; Jak 4,4). A „szűz” (jegyes), vagy a tiszta asszony pedig ebben az esetben a hívő egyházat jelképezi (vö. Mt 25,1; Jel 19,7-8). Itt az utóbbiról van szó. A sátán az utolsó támadását a hívő egyház maradéka ellen fogja intézni, hogy azokat megsemmisítse. Vajon miért a maradék ellen? Azért, mert az Isten parancsolatának a megőrzői már csak a „maradék” (görögül: „loipoi”). Bárki, aki a tíz parancsolat közül egyet is megront, az egész megrontásában vétkes (vö. Jak 2,10; Mt 5,19). Az ilyen törvényszegő pedig a bukott angyali fejedelem hálójában van, az ellen már nem kell neki hadakoznia. A támadás értelemszerűen azok ellen irányul majd, akik ragaszkodnak még életük árán is ahhoz, hogy az Isten parancsolatainak és minden életet adó igéjének engedelmeskedjenek (vö. Jel 6,9). A másik ismertetőjegyről már írtam „Ami Jónásnak lehetetlen, az Istennel együtt lehetséges” című cikkemben. Maga az Isten igéje azonosítja a „Jézus Krisztus bizonyságtétele” kifejezés jelentését, amely szerint „a Jézus bizonyságtétele a prófétaság Lelke” (vö. Jel 19,10b). Tehát ennek a hívő népnek a körében a Szentlélektől kapott prófétai szolgálatnak kell megnyilvánulni az utolsó időben. Ez a prófétai szolgálat semmit sem tehet hozzá az Isten igéjéhez, hanem csak arra rámutat, és annak jelentését felerősíti és élővé teszi. Ennek a prófétai szolgálatnak az azonosítására még más pontosító ismertető jegyek is vannak a Szentírásban, azonban ezektől most eltekintek (pl.: Jel 10,1-11; 12,16-17). 

Urunk Jézus azonban megígérte, hogy minden körülmények között a benne hívőkkel marad: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lesz (megpróbáltatások érnek titeket); de bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33). „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28,20b) „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).” „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében (Jel 3,21).”

Felhasznált irodalom:Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Varga Zsigmond, Görög- magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Kálvin Kiadó, Bp., 1996., loiposz, loipé, loipon = fennmaradó, hátralevő (maradék), 588.o.