Most már hét éve annak, hogy családommal együtt Magyarországon élünk, és évente húsvétkor és nyaranta hazalátogatunk Gyergyószentmiklósra. Vegyes érzelmek kíséretében járom a várost és beszélgetek azokkal, akiket ismerek. Abból kifolyólag, hogy az utóbbi években a Szentírással mélyebben foglalkozom, és hittanári végzettségem van, természetes, hogy a látásmódom a Gyergyót és az itteni gondolkodásmódot, észjárást illetően ennek megfelelően alakult. Inkább benyomások vannak bennem anélkül, hogy a minden egyes esetnek a konkrét hátterét és valóságát ismerhetném. Ezért sem bírálni, sem dicsérni nem fogok senkit, mivel az Isten szava arra tanít, hogy „mindenkit tiszteljetek” (vö. 1Pt 2,17). Ezzel együtt bizonyos közügyeket érintően azért van határozott véleményem.

Ahogyan a főbb utcákat járom, ami azonnal feltűnik, az az utak elégtelen állapota. Évek óta alig történt valami előrehaladás az utak karbantartását illetően. Viszont előrelépésnek tartom, azt, hogy legalább, a Salamon Ernő gimnázium előtti járdát és a Virág negyedben a Sugár út egyik járdáját egy rövidebb szakaszon szépen lekövezték. A kultúrház környékén eső után tócsa tócsát ér, de már annak is tudok örülni, hogy megjelent az épület mellett néhány pad és kuka. Kifejezetten impozánsnak tartom és a város díszének azt, hogy a városi könyvtárral szemben lévő tornyos (Kós Károly tervezte) magánházat, a tulajdonos kívülről felújította. A Szent Miklós katolikus templom és az örmény plébánia közötti útszakaszon is van egy-két szépen rendbe hozott régi épület (például a közbirtokosság épülete), amelyek az elmúlt századok építészetének a nyomait őrzik. Pár éve Puskás Attila volt örmény vikárius pap jóvoltából az örmény plébánia az udvarral együtt valósággal újjászületett. Gyönyörködtető a szemnek az, hogy a törvényszék épülete is jól néz ki, és a vele szemben lévő Pizza-Joe ellátását is európai színvonalúnak találtam. A Fogarassy Mihály és a vaskertes iskolák is új arcot öltöttek; a Kós Károlyt, - ahol korábban tanítottam, - még nem volt alkalmam megtekinteni. Pár évvel korábban húztak a vaskertes iskolára még egy emeletet. A tető bontásakor döbbenten láttam, hogy a régi cserepeket mind a földre dobálták és összetörték, ahelyett, hogy azt valamilyen módon még felhasználták vagy értékesítették volna. Ezt a pazarlást nem tudtam elfogadni.

Örömmel értesültem arról is, hogy Virág negyed fűtés hálózatát felújították. A városvezetés körüli botrányban viszont sem állást foglalni, sem részt venni nem óhajtok. Nem is tehetem, mert nem élek itthon és nem ismerem a konkrét tényeket, sem azt, ami azok mögött van. Emiatt ettől elhatárolódom. Én abban tudok felelősséget vállalni, amit hétről hétre az „Evangélium”, „heti örömhír” című rovatban írok. Ez a saját területem, és jelenleg ezzel tudok még egy ideig szolgálni a gyergyói medence és Csíkszereda olvasónak.

Ami régóta aggaszt, az nem más, mint az a tény, hogy a Békény patak mentén a kanalizálás nagy része még nincsen megoldva egy olyan korban, amikor a víz az egész világon egyre nagyobb kincs lesz. Nem beszélve arról, hogy ami a Marosba ömlik és folyik Vásárhely felé, azt mind lennebb tisztítják és ivóvízként használják. Tudom, hogy ma modern és hatékony a víztisztítás technológiája, de például a mosópor és a gyógyszer származékai a tisztított ivóvízben is kimutathatók, és ez méreg.

Az erdeink továbbra is fogyatkoznak. Vannak csemeteültetvények is mutatóban, de nekem nem úgy tűnik, mintha arányos lenne a kivágott, letarolt, leégett fenyőerdőrészek aránya a kis ültetvényekkel. Az idén húsvétkor hazalátogattunk, és a szüleim hétvégi háza mögött olyan fakitermelés történt a hegyoldalból, hogy a hétvégi házunk környékét is összetörték. A fatörzseket elszállították, a gallyakat otthagyták, a vizesebb területen pedig gázolaj folt éktelenkedik ma is. A fakitermeléssel, a kővel kibetonozott tűzhelyet összetörték, a ház melletti sűrű fenyőfacsemetéket, - ami az oldal dísze volt és a hegyről lefolyó vizet is megfogta, - azt egy elszalasztott farönkkel mind letörték. A kis ház mögötti piciny forrás szinte teljesen elapadt. A kisfiaim siratták a rombolás következményeit, bennem azonban mára már nem maradt negatív érzés senkivel szemben sem. Én hálát adtam a jó Istennek azért, hogy a kicsi ház épségben megmaradt, azzal a tudattal, hogy ennél még nehezebb idők jönnek.

A városképen általánosan az látszik, hogy egyének, egyesek gazdagodnak, a többség azonban egyik hónaptól a másikig él. Ez meglátszik a magánházakon, és a tulajdonosok autóin. Volt tanítványaimmal, volt szomszédokkal, és idősebbekkel is elbeszélgetek, és az tűnik fel, hogy az emberek egymással szemben érzéketlenebbek lettek. Ott hagyják például az elesett biciklist az útszélén a négyes kilométernél, és egy-egy balesetnél is a legtöbben továbbhajtanak, hogy ne kelljen felelősséget vállalni senkiért és semmiért, holott emberéletekről van szó. Urunk Jézus kétezer éve figyelmeztette övéit, hogy eljön a végső idő, amikor „a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24,12). Ma ennek a folyamatnak lehetünk a tanúi.

Vannak munkahelyek, ahol a munkások elapasztott bére hangtalanul kiált fel az égre, és ennek következtében némelyek meggazdagodtak. Az Élet Ura jól tudja ezt, és a mennyei könyvekben ezekről is pontos feljegyzések készülnek az ítélet napjára. Van viszont olyan vállalkozó is, aki részt vesz tudásával és anyagi eszközökkel is abban, hogy a térségben enyhítse a nyomort, vagy „emeljen”, segítsen, ahol tud. Ezekről is feljegyzések készülnek az Élet Nagy Könyvében, mert Krisztus így szól majd hozzájuk: „éhes voltam, és ennem adtatok, … ruhátlan voltam, és felruháztatok … (vö. Mt 25,35-36)”.

Én személy szerint nem a város külsejét és anyagi helyzetét tartom a leginkább lesújtónak, hanem azt a tényt, hogy nem vagyunk hajlandók szembenézni saját magunkkal és állapotunkkal. Úgy sosem lehet emberibb életet élni, hogy folyton másokhoz viszonyítom magamat, csak úgy, hogy ha Isten kegyelméből ma jobb ember szeretnék lenni, mint amilyen a tegnap voltam, és ezért hajlandó vagyok tenni is valamit. Például időt szánok a munkásomra, a szomszédra, az elfelejtett rokonra, és segítek ott, ahol tudok, és ami erőmből telik. Ehhez a hozzáálláshoz nem kell sem vagyon, sem végzettség. Ehhez emberség kell. Tudomásomra jutott, hogy a szülővárosomban is érvényesítik a kis vállalkozásokkal szemben az uniós követelményeket és törvényeket. Ha valaki ennek nem tud határidőre megfelelni, nemcsak, hogy bezárhat, de még jól meg is büntetik. Ezzel szemben egy németországi két csillagos panzió lerobbant vagy sosem fejlesztett állapotban is működhet már négy-öt éve, annak lehet. Ezek szerint az uniós követelményeket egyoldalúan érvényesítik, és így a Kelet-Európai országok a nyugat gyarmataivá válhatnak. Én attól tartok, hogy az európai uniós álom, amikor szétpukkan, itt a nemzetek és nemzetiségek egymásnak fognak esni. Amíg fönn lehet tartani a látszatot, és a reményt, hogy „egy nagy összefogással” még lehet jobb is, addig, még a feszültségek elterelhetők. Amint azonban kiderül a valóság, a problémák megsokszorozódnak, és az ezt megoldó készségünk és türelmünk mind kevesebb lesz. Ennek a fényében nem tarom járható útnak a túlzott nemzeti törekvéseket és az ezeket gerjesztő rendezvényeket sem. Értelmesebb először embernek lenni, azután valódi kereszténynek, és az csak természetes, hogy székelyek is vagyunk. Ezt nem kell senkivel szemben hangsúlyoznom, mert minél inkább hangsúlyozom, annál inkább gyanús, hogy más belső értékeim talán alig vannak. Az az ember, aki nem képes önmagáról megfeledkezni és másokért élni, az többet árt, mint használ úgy a környezetének, mint a társadalomnak.

Természetesen én is jobban örülnék, hogy ha a városunk és annak lakossága gazdaságilag és morálisan jobb helyzetben lenne, de mit tegyek? Szeretem így is, mert az én szülővárosom, és mert Krisztus is erre tanított; és a magam területén, tenni is akarok az itt élő gyergyói emberért, amennyiben valaki erre igényt tart és hajlandó azt el is fogadni.