„Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három mérőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész (Mt 13,33; Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása).” Jézus egy palesztinai asszony hétköznapi tevékenységéhez hasonlítja az Isten Országát, amelynek értelmét emiatt bármely háziasszony meg tudja ragadni.

A kovásznak a Szentírásban általában negatív jelentéstartalma van, mert a romlást és a bűnt jelképezi. Gondoljunk Jézus szavaira, amikor ezt mondta tanítványainak: „Őrizkedjetek a farizeusok kovászától, ami a képmutatás (Lk 12,1).” Pál apostol pedig ezt írja: „nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja (1Kor 5,6)”. A zsidó húsvétkor, a „pészah” alkalmával nem is lehetett a házban semmi kovászos ételt találni, mert akkorra minden kovászosat ki kellett takarítani a házból. A zsidó húsvét ugyanis a kovásztalan kenyerek ünnepébe torkollott. Ebből logikusan következik, hogy az utolsó vacsorán sem lehetett a kenyér kovászos, tehát Jézus akkor kovásztalan kenyeret vett a kezébe. Ugyan így állunk a borral is. Azonban a bor már erjedt formában mondható bornak, pedig az erjedés a romlásnak és a bűnnek a jelképe. Emiatt a Szentírásban a görög „oinos” kifejezést, amit mindenki bornak fordít, lehet erjedetlen szőlőlének is fordítani. Bármennyire is meglepő, itt éppen ez utóbbi fordítás lenne a helyes. Ezt az álláspontot megerősíti az is, hogy a szent jegyek: a kenyér és az erjedetlen szőlőlé Krisztus testére utaltak. Krisztusban pedig nem volt bűn (vö. Jn 14,30). Ha Krisztusban lett volna bűn, akkor a saját bűnéért kellett volna meghalnia, és nem lehetett volna ártatlan bárányként helyettes áldozattá értünk. Éppen ezért az utolsó vacsorán sem a kenyér nem lehetett kovászos, sem a szőlőlé erjedt, azaz bor, mert mind a kovász, mind az erjedés a bűn jelképe, Krisztus pedig nem követett el bűnt. Gondoljunk arra, hogy a (húsvéti) báránynak is hibátlannak kellett lenni, mert az már az Egyiptomból való kivonulás óta, sőt az első bűneset után közvetlenül és attól fogva Krisztusra mutatott, Őt jelképezte. Krisztus az a Bárány, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit (vö. Jn 1,29.36).

Jézus azonban a kovászról szóló egy soros példabeszédében a kovásznak pozitív jelentéstartalmat adott. Itt a kovász átjárja a tésztát, és az egész megkel tőle (vö. Mt 13,33). Mi lehet ez a kovász, mire gondolhatott Jézus? Az Isten Országát hasonlította ehhez, ami nem területet jelent, hanem Isten uralmát az emberi szívekben (vö. Lk 17,20-21). Ez az uralom kicsiben indul el, belülről fejti ki a hatását, és ennek következtében éri el a teljességet. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy „az Isten igéje erősen növekedett és hatalmat vett (ApCsel 19,20)”. Nem egyes emberek vagy karizmatikus személyek befolyása növekedett, nem is az egyház jutott nagyobb hatalomra, hanem az Isten szava vett hatalmat az emberi szívekben ott ahol azt készségesen befogadták. Az Isten igéje az a kovász, amely a Szentlékek megelevenítő ereje által képes az ember életében örök életre szóló változásokat végbevinni, amennyiben az egyes személyek engednek neki. Az Isten igéjén belül pedig konkrétan az evangélium az, amely a bűne miatt a halálba tartó ember számára ténylegesen győzedelmes örömhírt jelent. Miért? Azért, mert Krisztus szavai által hit és bizalom ébred az emberben Krisztus iránt, aki értem és minden emberért eljött, és a bűneinkért meghalt, hogy örök és romolhatatlan életünk legyen az Ő eljövetelekor, akkor, amikor az igazakat is feltámasztja a halálból (Jn 3,16; 1Tessz 4,13-16; 1Kor 15,22-23).

A kovász az Isten irántunk való szeretete, amely a leginkább Krisztus kimondhatatlan áldozatában vált nyilvánvalóvá, de megragadható abban is, ahogyan az Isten viszonyul hozzánk nap, mint nap, mert nem fogyott el az Ő irgalma, sem a türelme, hogy lépésről lépésre kigyógyítsa a hívő embert a bűnbetegségéből. Amint látjuk a példázatból a kovász csak belülről kifelé hat. Ebből nyilvánvaló mindenki előtt, hogy az Isten Országa nem jöhet el erőszakkal vagy világi hatalommal karöltve erre a Földre. Nem lehet például állami törvényekkel hatékonnyá tenni az Isten tíz parancsolatát még akkor sem, hogy ha a bíróságokon ez lenne a jogrend alapja. Azért nem, mert a változás az emberi szívben dől el. Az embert csak szeretni és megnyerni lehet arra, hogy a jót válassza Isten segítségével még saját önző természetével és indulataival szemben is. Amikor külső törvények kényszerítik és büntetik az áthágásokat, ott két lehetőség van: vagy a törvény előli menekülés, vagy a színleg történő behódolás. Ezek közül egyik sem elfogadható Isten számára, és az emberi szívet sem képes megváltoztatni. A külső törvények és a világi hatóságok fékezik a bűn kiteljesedését a történelemben. Ezeknek a szerepe nem lebecsülendő, de önmagában Isten uralmát nem segíthetik elő, sőt hátráltatnák.

Jézus pedig óvva intette a tanítványait a szadduceusok kovászától (vö. Mt 16,6.11). A szadduceusok a zsidó főtanács egyik részét adták, közülük került ki a főpap is. Nem hittek a feltámadásban, csak Mózes öt könyvét fogadták el a Bibliából és a mindenkori fennálló politikai hatalommal keresték a szövetséget saját hatalmuk megszilárdítása érdekében. Jézus korában a római államhatalommal tartottak fenn szoros és kölcsönös politikai és pénzügyi érdekszövetséget. Ez a politikai hatalommal való összefonódás volt a szadduceusok kovásza, amelytől Jézus óvta a tanítványait! Jézus soha nem akart politikai és világi hatalommal összefonódni még a nagyobb jó érdekében sem (vö. Mt 22,21; Jn 18,36). Sőt, Heródes kovászától is óvta a tanítványait (vö. Mk 8,15), attól a lelkülettől, amely a hatalom megszerzése és magtartása érdekében minden politikai cselszövésre és véres leszámolásra képes; miközben Heródes ugyanakkor a zsidóknak tetszelgett azzal, hogy a jeruzsálemi templomot újjáépíttette és kibővíttette. Jézus nem kereste sem Heródes, sem Pilátus, sem a császár kegyeit és társaságát. Heródesnek azt üzente, hogy „mondjátok meg annak a rókának… (vö. Lk 13,31-32)”, Pilátussal pedig nem próbált kiegyezni sem a saját perében, sem azelőtt. A tanítványai viszont annál inkább szerettek volna egy politikai messiást látni Jézusban, akinek a segítségével lerázhatják a római igát (vö. Mt 16,21-23; ApCsel 1,6). Ezzel szemben Jézus a bűn igáját jött letörni az emberek nyakáról, aminek a világ végén lesz majd az egyik következménye az, hogy a fennálló világi hatalmak is porba hullnak előtte. Ám ez Krisztus második eljövetele előtt nem valósulhat meg (vö. Dn 2,44-45; 1Kor 15,22-24; Jel 21,1-7). Jézus nem akart világi karhatalommal szövetségre lépni, és a tanítványainak sem hagyta hátra, hogy ezt tegyék. A történelem folyamán „a trón és az oltár szövetsége” több borzalmat és hatalommal való visszaélést hozott, mint szinte bármi ezen a földön (pl.: inkvizíció, keresztes háborúk, vallásháborúk, stb.).

Egy jól működő demokráciában szét van választva a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom. A diktatúrában ez lehet egyetlen kézben is vagy kevesek irányítása alatt. A történelem az élet tanítómestere arra tanít, hogy legyen az állam és az egyház is különválasztva teljesen, egyik a másik dolgaiba ne avatkozzon bele, mint ahogyan szét van választva a demokráciában a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom. Jézus óvva intette tanítványait a szadduceusok kovászától, ami a politikai hatalommal való kiegyezést vagy együttműködést jelenti. Erre semmi szükség nincsen Jézus szerint, aki így szólt: „az én országom, nem ebből a világból való (Jn 18,36)”; és mennybemenetele előtt megígérte a Szentlelket, aki által a tanítványaival marad a világ végezetéig (vö. Mt 28,20; Jn 16,7.13). A Szentlélek ereje és hatalma az, ami az Isten igéjét megeleveníti az emberi szívekben. Ez a hatalom és a szeretet hatalma kell, hogy legyen az a kovász, ami átjárja ezt a világot, - amennyire ezt az emberek engedik és befogadják. Mert Isten nem erővel és nem hatalommal, hanem az Ő Lelkével (vö. Zak 4,6) munkálkodik, mi emberek ne akarjunk olyan romlott kovásszal dolgozni, amelyből csak egy csipetnyi is, ha belekerül a gondolkodásunkba az egész keresztény életünket és közösségeinket megposhasztja. Ott van az Isten igéje, engedelmeskedjünk annak, ugyanis ez önmagában elegendő arra, hogy hatalmat vegyen, és általa növekedjen az Isten uralma az életünkben. Ez által nagyobb lesz a békességünk és a belső örömünk is már itt ezen a Földön (vö. Gal 5,22).

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.