„Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. (Mt 13,44; Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása).” Jézus, aki személyesen ismeri az Atyát és az Ő országát, hasonlatokban beszélt róla az embereknek, hogy gondolkodásra és kutatásra késztesse őket. Ha Krisztus hasonlatokban szólt az Isten országáról, akkor minden bizonnyal valamilyen hasonlóság áll fenn az elhangzott példázat és az Isten országa között. Így van ez a szántófölde rejtett kincs esetében is.

A példázat hátterében az a korabeli kortörténeti kép áll, hogy az ókorban a városokat és településeket fallal vették körül. A falakon belül voltak a lakóházak, hogy így azok védve legyenek a rablók és más népek támadásaitól. A falakon kívül pedig a városhoz tartozó szántóföldek terültek el, amelyeknek a megművelése nem volt kockázatmentes. Aki ugyanis a falakon kívül tartózkodott, az nem volt olyan biztonságban, mint a városban, amelyet még őriztek is. A példázatban egy olyan mozzanat áll, amely során egy ember kiment valakinek a szántóföldjére, amelyet bérelőként művelt meg, hogy a családjának biztosítsa a mindennapi kenyeret. Amint a földet művelte megtalálta a földbe rejtett kincset, amelyet egy korábbi tulajdonos áshatott el arra gondolva, hogy amikor elmúlik a közvetlen veszély, akkor majd kimegy érte. Ám erre, valamilyen okból nem került sor. Előfordulhatott az, hogy a kincs gazdája vagy maga a település sem élte túl egy-egy ellenséges nép támadását. Az elrejtett családi vagyon pedig a földben maradt. Kézenfekvő gondolat volt, hogy valaki a városon kívül rejtse el a kincsét, mert, ott senki sem fogja keresni. Jézus egy ilyen képet használt fel arra, hogy tanítson az Isten országáról.

Miben ad nekünk eligazítást ez a példázat az Isten országáról? Például abban, hogy az Isten országa ebben a világban rejtett módon van jelen és nem „széles sávú frekvencián”. Itt pedig arra gondolok, hogy nem kap a fennálló társadalmi vagy politikai erőktől támogatást, nem kerül reflektorfénybe és ma sincs különösebb hírértéke az írott vagy az elektronikus sajtóban. Valamely egyház kerülhet ilyen látszólag előnyös helyzetbe, az egyház azonban nem az Isten országa ezen a földön. Az egyház, vagy valamely egyházi közösség tagjai a szívükben viszont már lehetnek ennek az országnak a hordozói. Ezt Jézus is megerősítette, amikor így szólt: „Az Isten országa bennetek (köztetek) van”. Itt mind a két fordítás helyes. Az Isten országa hit által a szívben van, mert a hívő ember hitével ragadja meg Isten ígéreteit a Szentírásból, és Krisztus Lelkének az erejére támaszkodva akar élni ebben a világban. Az, ami a szívben van, az a kapcsolatokban is megnyilvánul, például az egymás iránti szeretetben, figyelmességben és szolgálatokban. Ilyen értelemben az Isten országa már kicsiben közöttünk van a Szentlélek által, aki mindegyik hívő embert közvetlenül kapcsol össze Krisztus által az Atyával és egymással is. Ha az Isten valóban jelen van valakinek vagy többeknek az életében, annak meg kell mutatkoznia mások számára is a Lélek gyümölcseinek a megjelenésével. A Szentlélek gyümölcse pedig „a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség (Gal 5,22)”. Ezeknek a gyümölcsöknek, vagy helyesebben szólva a szeretet egyetlen gyümölcse különböző megnyilatkozásainak fokozatosan meg kell jelenni a hívő ember és egy-egy hívő közösség életében. Ha ez nem történik meg, akkor az illető önbecsapás vagy a mások általi becsapás állapotában van, mert akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem az övé (vö. Róm 8,9). Tehát az egyház lehet az Isten országának a hordozója rejtett módon, de abból sosem lesz itt a földön a bűn struktúrájára felépített társadalomba épült isteni uralom (vö. 1Kor 15,22-28; Dn 2,44. 7,27; Jel 21,1-3). Sőt, egy egyházi közösség minél inkább hasonul a világhoz, annál kevésbé lesz a világ világossága. A keresztény embernek Krisztushoz kell hasonlóvá válnia ahhoz, hogy ebben a világban Isten eszköze lehessen mások üdvösségére nézve. Az Isten országa azonban olyan kincs, amely az ember természetes érzékei számára rejtve marad. Pál apostol írja, hogy „a természetes (pszühikosz) ember nem fogja fel az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki, és nem tudja megérteni, hiszen lelki módon kell azt megítélni (1Kor 2,14)”. A „természetes ember” kifejezésen olyan emberről van szó, akiben nem lakik a Szentlélek. Hit által nincsen kapcsolatban az Istennel, - ám attól még lehet külsőleg nézve vallásos, - miközben a szeretettel, a másik ember szempontjaival nem is foglalkozik. Az ilyen ember előtt rejtve vannak az Isten dolgai. Ez azonban nem zárja ki, hogy ne bukkanhatna rá ő is egyszer az igazi kincsre, hiszen ez Isten egyetemes üdvözítő akaratának teljesen megfelel (1Tim 2,4).

A szántóföldbe rejtett kincs tulajdonképpen az evangélium, a jó hír, az örömhír, amelyet Krisztus mondott el, mutatott be, és tett lehetővé a helyettes áldozati halálával minden ember számára. Hogyan lehetne ezt tömören megfogalmazni? Pál apostol ezt több helyen is megfogalmazta, ebből az egyiket idézem: „Kegyelem nektek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint (Gal 1,3-4)”. Tehát a miénk az Isten kegyelme és irgalma, ha a bűneinket megvalljuk, azok már nem választanak el az Istentől, mert azokért a büntetést Krisztus már az élete feláldozásával és helyettes áldozatával kifizette. Az Isten volt az, aki megbékéltette magával a világot. Az ember vétkezett, fordult el az Istentől, mégis az Isten az, aki megbékéltet önmagával. Az Isten fiaivá akar fogadni minden embert személyválogatás nélkül Jézus Krisztus által, s amikor erre valaki rátalál, az kincset talál és nagy lesz a belső öröme még szenvedések közepette is, mert az élete végső alapot és értelmet nyer. Az a tény, hogy én a méltatlan és bűnös, halálba tartó ember Isten számára elfogadott vagyok, és ő nekem örök életet adhat, ez akkora szeretet, amelynek a mélységét nem lehet átfogni, és valójában ez késztet arra, hogy hit által más emberré legyek. Csak ennek az Isten irántam való szeretetének a megtapasztalása törheti össze önzésemet, hogy én is Isten szeretetéhez méltóan viszontszerethessem Őt, és minden embert. Ez az a kincs, amelyik arra késztet, hogy már ne legyek önző, ne féltsem az életemet, a kényelmet, az időmet és mindenemet, hanem szánjam oda azt Isten szolgálatára. Jézus szavaival élve: „Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, az elveszíti azt; valaki pedig elveszíti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt (Mk 8,35).”

Nyilvánvalóan, aki ezt a kincset megtalálja, az bolondnak számít a többi ember előtt, mert amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja. Nem akar csúnyán beszélni, nem akar részegeskedni, nem óhajtja a felszínes társalgásokat és a könnyelmű szórakozásokat; azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált. Ez az életforma nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy mások szükségleteit észre vegye, és azokon enyhítsen. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi szórakozások hiányát. Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus. Akinek Krisztus és az evangélium nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.