A Jézus korabeli zsidóság egyik vallási csoportját a szadduceusok alkották, akik nem hittek a halálból való feltámadásban. Csupán Mózes öt könyvét, a Tórát fogadták el sugalmazottnak. Egy alkalommal csapdát állítottak Jézusnak, azért, hogy szaván fogják Őt egy kitalált történettel (vö. Lk 20,27-38, Mt 22,23-33 és Mk 12,18-27).

A történet szerint volt hét fiútestvér. Az első megházasodott, de utód nélkül hunyt el, és a megözvegyült asszonyt Mózes törvénye szerint a második fiú vette el, hogy utódot támasszon az asszonynak, akit az első férje nevéről kellet volna elneveznie, hogy a család és a nemzetség fennmaradjon. Ez volt a sógorházasság törvénye az Ószövetségben (vö. MTörv 25,5-6). De a második fiú is úgy halt meg, hogy nem született gyermekük, majd mivel ez a testvér is meghalt, elvette végül mind a hét fiútestvér az asszonyt, de egyiküktől sem született utód. A szadduceusok „dörzsölt” kérdése arra vonatkozott, hogy a feltámadáskor - ha ugyan van feltámadás, - kié lesz az asszony, hiszen mind a hét testvérnek a felesége volt (?). Ez okos kérdésnek látszik, mégis a kérdezők tévelygéséről árulkodik. Ha ugyanis a feltámadásról vagy az örök életről van szó, minden esetben az embernek, a Szentíráshoz kell tartania magát, hogy ha nem akar tévelyegni! Jézus is az Írásokra (az Ószövetségi iratokra) hivatkozott: „Avagy nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát? (Mk 12,24)”. Megszívlelendő és örök érvényű észrevételről van szó, ezért minden keresztény embernek az élő Isten szavához kell kötnie magát ezekben a kérdésekben, mert az Isten írott kinyilatkoztatása a Szentírás az, ami ellenőrizhető módon Istentől ihletett (vö. 2Pt 1,19-21), mert olyan kijelentéseket, gondolatokat tartalmaz, amelyek hétszeresen vannak megtisztítva és elválasztva az emberi vélekedésektől. Nem utolsó sorban azért is, mert maga Jézus is az Írásokra hivatkozott (vö. Jn 5,39 / Mt 21,42 / Mt 4,7 / Jn 10,35 / Mt 24,15: „Aki olvassa, értse meg!” / Lk 24,46 / Jn 16,13). Jézus szavai és eljárásmódja számomra abszolút tekintély. Az emberi hagyományokra, vélekedésekre nem lehet hagyatkozni, mert akkor könnyen összekeveredik az igaz a hamissal, és bizonyosan eltévedünk. Csak „a te világosságod által látunk világosságot” imádkozta Dávid király (Zsolt 36,10b), egy másik zsoltárban pedig ezt írja: „az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket (Zsolt 19,9b)”. Vagy: „az én lábamnak szövétneke (lámpása) a te igéd, és ösvényemnek világossága (Zsolt 119,105)”. Ezért maradjunk ennek a kérdésnek a megvizsgálásánál az Isten igéjének a fényénél, hogy mindezekről helyes fogalmaink legyenek.

Jézus válasza számunkra is meglepő, és a lényege így foglalható össze: (1) az igazak halálból való feltámadása után nem házasodnak és férjhez sem mennek, (2) meg sem halhatnak többé, (3) hasonlók lesznek az angyalokhoz, (4) és az Isten fiai, mivel hogy a feltámadás fiai (vö. Lk 20,35-36). Ez Jézus válaszának az első része. Az, hogy a feltámadás után milyen lesz az Isten Országában az élet, arról csak annyit tudunk, amennyit a jó Isten jónak látott kinyilatkoztatni. Pál apostol szerint: „amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt” (1Kor 2,9). Az, hogy az Isten Országában nem lesz házasodás, ez nem jelenti azt, hogy akik a házasság szent kötelékében együtt megszentelődtek, azok ne lennének együtt egyedülálló módon és mégis másként együtt a feltámadás után is. Ezt Jézus és a Szentírás kijelentései megerősítik. Krisztus ugyanis ezt mondta a házasságról, amikor a Teremtés könyvéből idézett: „a teremtő kezdetben férfinak és asszonynak teremtette az embert, ezért, a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy testté. Úgy hogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza (Mt 19,4-6).” Nem létezik, hogy amit Isten ily módon egybeszerkesztett, azt Ő maga rombolná szét. Az viszont biztos, hogy sem az emberi kapcsolatok, sem a házasság nem lesznek megterhelve bűnnel, én-középpontúsággal, önzéssel. Így egy olyan életminőségben és szeretetben lesznek együtt a megváltottak, hogy a házasság is átértékelődik, és valamiképpen hasonlítani fog ahhoz, ahogyan az angyalok élnek. Még érdemes idézni a Teremtés könyvéből azt, hogy az Isten az embert az ő képére, férfiúvá és asszonnyá teremtette, és megáldotta őket, hogy gyerekeik szülessenek (vö. Ter 1,27-28). Ez azért fontos, mert ez még az Édenben, a bűnbeesés előtt történt, amelyről a Biblia azt mondja, hogy látta Isten, hogy ez igen jó (vö. Ter 1,31). Tehát Istennek kedve telt abban, hogy az ember férfiként és nőként egy testté legyen a házasságban, és családban éljék az életüket ezen a földön. A család olyan intézmény, ami még a bűneset előttről, az Éden kertjéből, Isten elgondolása szerint való, ezért elvileg létezhet a feltámadás után is a mennyben, és majd az újjáteremetett Földön is (vö. 2Pt 3,13), ahol szintén nem lesz bűn, szenvedés és halál (vö. Jel 21,1-6a). Azért írtam, hogy „elvileg”, mert a helyes az, hogy nem tudjuk. Az viszont bizonyos a kinyilatkoztatás alapján, hogy Isten eredeti terve fog megvalósulni, az, amit a bűn borzalmas történelme most szétzilálni látszik; az, hogy Isten „ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind, amelyek a mennyekben vannak, mind, amelyek a földön vannak (Ef 1,10)”. Tehát nem kell attól félni, hogy amit a mennyben összekötöttek és jó házasságnak bizonyult itt a Földön, azt majd ott szétválasztják.

Jézus ezek után olyan választ adott a szadduceusoknak, amelyet ők is elfogadhatnak, mivel a Tórából idézett nekik, ami számunkra is tekintély volt. Jézus ennyire alkalmazkodott hozzájuk, hogy megmentse őket, miközben azok arra törekedtek, hogy szaván fogják és elveszítsék az Üdvözítőt. Jézus a válaszát így folytatta: „hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének mondja. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, mert mindenek élnek őnéki (Lk 20,37-38)”. Nyilvánvalóan, hogy itt nem az emberi lélek halál utáni tovább éléséről beszél Jézus, hanem a feltámadásról, mert így kezdte a mondandóját: „hogy pedig a halottak feltámadnak…”. Sajnos a katolikus bibliafordítások ezt a részt nem helyesen fordítják a görög eredeti szöveghez képest, és ezzel félreviszik a szöveg értelmét és az olvasó gondolkodását. A Szent Jeromos és a Szent István Társulat által kiadott Szentírásfordítások a „mindenek élnek őnéki” részt így fordítják: „mindenki érte él”. Ez utóbbi egészen mást jelent, és az olvasó nem értheti meg azt, hogy itt arról van szó, hogy bár az elhunytak ténylegesen meghaltak, Isten számára olyanok, mintha élnének, mert a teremtő és megváltó Isten „emlékszik” rájuk, számon tartja személyiségük adatait és minden vonásukat, elhangzott korábbi szavaikat, gondolataikat, tetteiket és jellemüket. A teremtő Istennek és Krisztus Urunknak, aki szintén teremtő az Atyával együtt semmilyen gondot nem jelent a meghaltakat egyetlen szavával ismét a létbe szólítani (vö. Jn 5,21), neki, aki „a hatalma szavával tartja fenn a mindenséget (vö. Zsid 1,3)” ez lehetséges és természetes. Egyébként a reformátusok új fordítása is helyesen adja vissza az említett szakaszt, mert ott ezt olvashatjuk: „az ő számára, mindenki él” (Lk 20,38b), ugyanúgy, ahogyan a Károli Gáspár szerinti fordításból már beidéztem.

A lélek halhatatlanságának a tanítását sehol sem támasztja alá a Szentírás, sőt ezzel szemben egyöntetűen a feltámadást tanítja, és Jézus is erről beszélt. Ezt a biblikus álláspontot képviseli megközelítőleg a Katolikus Biblikus Teológiai Szótár is. A lélek halhatatlanságának a tanítása a neoplatonizmusból szivárgott át a kereszténységbe, és van jelen mind a mai napig. Pál apostolnak van ugyan olyan kijelentése, hogy „vágyom elköltözni és az Úrral lenni” (Fil 1,23), azonban, soha sem szabad egyetlen bibliai kijelentést a szövegkörnyezetből és a Szentírás egészétől elszakítva értelmezni, mert az önkényes és téves következtetésekhez vezet. Pál apostol egy másik helyen arról ír, hogy az igazság koronája félre van neki téve „ama napra”, amikor Krisztus másodszor is megjelenik (2Tim 4,7-8). Ekkor van az igazak feltámadása, ami tulajdonképpen újjáteremtés, ekkor fog Pál apostol is találkozni a Megváltóval (1Tessz 4,13-17 / 1Kor 15,22-23.54 / Kol 3,4). Ezek után természetesen lehet mondani azt, hogy „ez nem így van, mert…”, ám ettől kezdve az ember az Isten szavával és nem emberrel vitatkozik, amiről Jézus azt mondta az utolsó vacsorán, hogy „a te igéd igazság” (Jn 17,17), Pilátushoz pedig így szólt: „aki az igazságból való, az hallgat az én szómra” (Jn 18,37).

Jézus János evangéliumában két féle feltámadásról beszélt, és nem arról szólt, hogy a halál után az emberi lélek tovább él a mennyben, és majd a végső feltámadásban egyesül az újjáteremtett testtel. Ez a lélek halhatatlanságának és a feltámadás biblikus tanításának az ötvözése, ami az Isten szavához való méltatlan hozzátétel (vö. MTörv 4,2 / Jel 22,18-19). Jézus e helyett ezt mondja: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek. Akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására (Jn 5,28-29)”. A két féle feltámadást pedig időben a Jelenések könyve választja el egymástól (vö. Jel 20,4-6 / 2,11 / 20,14). Ez a könyv így kezdődik: „Jézus Krisztus apokalipszise (kijelentése)…” (Jel 1,1). Tehát közvetlenül Jézus Krisztustól való. Ebből a könyvből tudjuk meg, hogy az igazak feltámadása után ezer évvel később lesz a gonoszak eltámadása az ítéletre (vö. Jel 20,11-14), hogy miután meghallották az ítéletet, végleg meghaljanak (vö. Jel 20,11-15), ez a második és örök halál. A jó Isten pedig a megváltott és feltámasztott igazaknak meg fogja mutatni, hogy akik nincsenek velük ott a mennyben, miért nem lehetnek ott, és hogy Isten minden egyes embernek a megmentéséért a végsőkig elment, és értük is mindent megtett (vö. Jn 3,16). Ha valaki nem üdvözülhetett, azt csak saját magának köszönheti. Miután a második halállal a kárhoztatottak elvesznek, a Sátán, a felbujtó is elnyeri méltó büntetését a démonjaival együtt (vö. Jel 20,10; Ez 28,14-17.19). „Az ő büntetése sokkal súlyosabb, mint akiket elámított.” Ezután Isten újjáteremti a Földet és a megváltott embereknek adja. Ekkor viszont már maga az Atya is együtt fog lakozni az emberekkel az újjátemetett Földön. Vagyis a menny székhelye áthelyeződik a Földre (vö. Jel 21,1-5.10 / Iz 14,7). Jézus boldog mondása valóra válik: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet (Mt 5,5 / Zsolt 37,11 / 2Pt 3,13 /ApCsel 3,21)”. Egyébként ez a boldog mondás hogyan válhatna valóra, amikor az erőszakosak megölik a szelídeket és elveszik tőlük a föld javait?

Az emberek többek között, azért nem vágyakoznak a mennybe, mert azt a teológusok vagy bizonyos egyházi tanítások elködösítették, elfilozofálták és rózsaszínfelhőkkel borították be, ennek következtében valamennyi ember csak ezen a földön akar élni „itt és most”, amíg ez a jelenlegi életünk tart. Pedig a Biblia egyértelműen arra a romolhatatlan örökségre irányítja a figyelmünket, amelyet Isten azok számára készített, akik szeretik Őt.

Ez a felvázolás nem hibátlan forgatókönyve az Isten megváltási terve utolsó szakaszának, csupán annyi, amennyit megértettem belőle, és amelyet nyugodt szívvel írok meg a kedves olvasónak.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Katolikus Biblikus Teológiai Szótár, szerk.: Xavier Léon-Dufour, Szt. István Társulat, Bp., 1986, lásd a „feltámadás”: 369-370, o. és a „lélek”: 847-851, o. szócikkeit. (Megjegyzés: A bibliai idézeteknél mindenképpen érdemes több bibliafordítást egybeveti, vagy az eredeti görög szöveget megnézni!)