Pál apostol a Korintusiakhoz írott első levelében összesíti azokat a személyeket, akiknek az Úr Jézus megjelent a feltámadása után: „Péternek, azután a tizenkettőnek, azután megjelent több mint ötszáz testvérnek (hívőnek) egyszerre,” – akikről akkor még ezt írhatta az apostol – „akik közül legtöbben mindmáig élnek, némelyek azonban el is aludtak („elszenderültek” a kat. ford. szerint).” Hozzá tehette volna nyugodtan, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”, hiszen az ötszáz szemtanú közül több mint a fele akkor még élt, amikor Pál a levelet írta. A beszámolója végét ezzel zárja: „legutoljára pedig mindnyájuk után, mint egy a legméltatlanabbnak, nékem is megjelent (vö. 1Kor 15,5-8).” Tehát ő maga is szemtanú. A feltámadt Krisztus a damaszkuszi úton jelent meg neki, amikor még Saulként a kereszténynek nevezett „szektát” üldözte, és szavazati jogával hozzájárult ahhoz, hogy keresztények sokaságát halálra ítéljék. Ekkor ő még hithű és buzgó farizeus volt, aki a zsidók hitét védte, „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen (ApCsel 9,1)” munkálkodott. Pál apostol életében döbbenetes ez a változás, ami szinte egyik napról a másikra ment végbe, és nem magyarázható másként csak azzal, ha elfogadjuk az apostol tanúságtételét, hogy közvetlenül maga az Úr Jézus jelent meg neki. Ezt Péter és a többi apostol is elismerte és elfogadta vele kapcsolatban.

Krisztus feltámadásról való tanúságtétel az egész Újszövetségben következetesen és egyértelműen bizonyos, még akkor is, hogy ha a feltámadás pillanatát senki sem látta. A feltámadott Úr megjelent a sírhoz siető asszonyoknak (Lk 24,1-10), Mária Magdolnának, aki a sírhoz ment siratni Jézust (Jn 20,1-18), a tizenegy apostolnak többször is, a két Emmausz felé tartó tanítványnak (Lk 24,13-35), külön Péternek (1Kor 15,5) jelezve ezzel neki, hogy megbocsátotta a háromszoros tagadását. A feltámadás melletti érvként még felhozható az üres sír és a gondosan összehajtogatott leplek és a kendő, amelyek szépen össze voltak hajtogatva az üres sírban. Amikor az Atya feltámasztotta Jézust (ApCsel 2,32), akkor az isteni Mester összehajtogatta a lepedőket és a kendőt, amivel a halott állát fel szokták kötni abban az időben, és méltóságteljesen távozott a sziklasírból. Péter és János, amikor az asszonyok híradása után a sírhoz siettek, összehajtogatott lepleket (és nem leplet), valamint kendőt láttak (vö. Jn 20,6-7. Lk 24,12). János pedig még mielőtt találkozott volna a feltámadt Krisztussal, már „látta és hitt” (Jn 20,8). Visszaemlékezett Jézus szavaira, arra, hogy az Emberfiának szenvednie kell, megölik, de harmadnapra feltámad (vö. Mt 16,21).

Gondoljuk végig, hogy az apostolok teljesen összeomolva, kiábrándultan és letörve vették tudomásul, hogy akiről azt hitték, hogy meg fogja váltani Izraelt, azt megölték. Nem lesz itt Messiási ország, amiről álmodtak, és ráadásul a saját életük is veszélybe került Jézus halála után. Ezek hátterén képtelenség lenne azt feltételezni, hogy az apostolok összebeszélnek, és elhíresztelik Jézus feltámadását, anélkül, hogy az Úr feltámadt volna. Pascal, a nagy matematikus és természettudós találóan írja a Gondolatok című könyvében: „Az a feltevés, hogy az apostolok csalók voltak, teljesen képtelen valami. Gondoljuk csak végig: képzeljük el, ez a tizenkét ember összegyűl Jézus Krisztus halála után, és összebeszél, hogy azt fogja állítani, Jézus Krisztus feltámadott. Ezzel minden lehetőséget kihívnak maguk ellen. Az emberek szíve különös módon hajlik az állhatatlanságra, a megingásra, az ígéretek, az előnyök csábítására. Elégséges, hogy csak egyikük is megtagadja fogadalmát e csábításoknak engedve, vagy ami ennél is könnyebben megy, a börtön, a kínzás és a halál szorításában, és mindnyájan elvesztek. Gondoljuk csak ezt végig.” „Az apostolokat becsapták, vagy ők maguk csalnak, mindegyik lehetőség nehézségbe ütközik, mert lehetetlen valakiről azt vélni, hogy feltámadott … Amíg velük volt, Jézus Krisztus erőt önthetett szívükbe, de ha utána nem jelent meg nekik, ki bírta őket cselekvésre? (Gondolatok, 801., 802. töredék)”.

Napjainkban divattá lett az, hogy vallási kérdésekről televíziós csatornákon és filmek útján tudományos köntösben beszéljenek. Megjelenik a képernyőn egy-egy fiatal riporter és beidéz néhány professzort egy-egy kérdés megvitatására. Közben a kornak megfelelő képeket vagy tájat mutatnak, és minden információ meggyőző erejűnek tűnik. A beavatatlan és a Bibliában nem járatos néző pedig könnyen mindennek hitelt adhat anélkül, hogy a Szentírás iratainak a kialakulásával (kánonjával) és a Biblia isteni ihletettségével (Isteni szerzőségével) tisztában lenne, amelyet „keresztül-kasul” le lehet ellenőrizni a Szentírásból. A Bibliának a szavahihetőségét mindenekelőtt a beteljesült próféciák adják, valamint az, hogy több mint ezer éven keresztül a bibliai iratok szerzői egymástól eltérő korban és egymástól függetlenül írták le mindazt, amire a Szentlélek ihlette őket (2Pt 1,20-21 és Iz 34,16), és mind a Messiást, mind a tanítást, mind a megváltási tervet illetően bámulatos egység van a Biblia szent iratai között. Látszólagos ellentmondást lehet találni a Bibliában, de tényleges ellentmondást nem. Ezeket egyetlen más könyvről sem mondhatjuk el, beleértve a világvallások egyéb szent könyveit is. Ez a megbízhatóság azonban nem mondható el a korabeli „ponyva” irodalomról, amit apokrifeknek és pszeudoepigráf iratoknak nevezünk, amelyek legendás elemeket tartalmaznak és összevetve a Szentírás többi iratával, a tanításukban is ellentmondanak a teljes Bibliának. Ezért ne dőljünk be az olyan hangzatos címeknek, mint pl. ez: „Ami a Bibliából kimaradt”, vagy „Az elfelejtett Biblia”, és hasonlók, mert a Biblia iratai ezekhez a vallásos buzgóságból keletkezett iratokhoz úgy viszonyulnak, mint a tűz a vízhez, mint egy Jókai, Gárdonyi regény a ponyva irodalomhoz. A Biblia mindegyik könyvén rajta van az Isten Lelkének a kézjegye, maga az Úr sugalmazta azokat úgy, hogy emberi szerzőket ihletett és nem pedig úgy, hogy diktálta volna őket. Egy találó hasonlat szerint, ahogyan az Isten Fia teljesen emberré lett anélkül, hogy az isteni személye ebben csorbát szenvedett volna, hasonló módon lett az Isten szava emberi szó, anélkül, hogy közben megszűnt volna valóban Isten szava lenni. Ez titok, ez a megtestesülés titka, és ez a Biblia sugalmazására is vonatkozik. Aki nem így veszi kezébe a Bibliát, az tulajdonképpen elveti azt.

Ebben a helyzetben, ahol mi emberek nem láthatjuk a bűneink következtében az Istent - egészen addig, amíg a bűn történelme le nem zárul, - ebben a helyzetben, ha még az Isten szava sem lenne megbízhatóan elérhető a számunkra, akkor „együnk, igyunk, élvezzük az életet, mert holnap úgy is meghalunk”. Akkor azt mondhatnánk, hogy „semmi biztosat nem tudunk az Istenről, és emberi elképzelésekre vagyunk hagyatkozva”. Hála a jó Istennek azonban nem erről van szó. Az Isten szólt hozzánk (Zsid 1,1), kinyilatkozatta magát nekünk és elmondta, Jézus által pedig be is mutatta azt, hogy miként juthatunk el hozzá, hogyan lehet örök életünk. Ennek alapján a hívő gondolkodó ember bizonyosan tudja, hogy van feltámadás és van örök élet, és ennek az igazságnak megfelelően él ebben a világban.

Jézus beszélt az igazak feltámadásáról és a kárhozottak feltámadásáról, és a két feltámadást a Jelenések könyve időben el is választja egymástól (vö. Jn 5,21. 28-29. 1Tessz 4,16. 1Kor 15,22-23. Jel 20,5-6a). Csak azok fognak üdvözülni, akik az igazak feltámadásában részesülnek, ez az első feltámadás, illetve akik elváltoznak testükben Jézus megjelenésekor és ennek hatására (1Tessz 4,16). Ez a teljesen bibliai tanítás a keresztény köztudatban és az egyházi tanításokban sajnos mind a mai napig nincsen helyre téve, és érdemlegesen nem is foglalkoznak vele.

Jézus ezt mondja nekünk is: „Bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 16,33b)!” Valamint: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is élni fog (Szent Jeromos ford. szerint), és aki csak él és hisz énbennem, nem hal meg örökre (Szent István Társulat ford. szerint, vö. Jn 11,24-26). „Nem hal meg örökre”, azaz feltámad Isten újjáteremtő hatalma révén, mindenki aszerint, ahogyan élt és cselekedett a földi élete során. A mindenható és teremtő Isten számára nem okoz nehézséget a valaha élt összes ember személyi adatainak és genetikai állományának az ismerete a személy teljes tudati és öntudati azonosságával együtt. „Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar (Jn 5,21).” „Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak (Jn 5,25)” – mondja az Úr. „És az Isten letöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé … És mondta az, aki a királyi székben ült: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak. És mondta nékem: Meglett (vö. Jel 21,4-6a).”

Ezért van az, hogy az igazán keresztény ember már nem élhet úgy, mint a többi ember, hanem hitből él. Ez pedig nem fanatizmus, hanem a mélyülő Szentírásismeret, és az Istentől kapott élő hit ajándéka, amelyet az Úr mindenkinek megad, aki komolyan kéri tőle, és aki törekszik erre őszinte szívvel. A kapott isteni világossággal arányos az a felelősségünk, ahogyan ezek után szólunk és élünk ezzel a világossággal. Ez a felelősség késztett arra, hogy ezeket kedves olvasó Neked is megírjam. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden húsvétot ünneplő keresztény testvérem számára áldott ünnepeket!

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002.