Van Jézusnak egy példabeszéde, ami ma is időszerű, ez a „hamis sáfárról” szól (vö. Lk 16,1-9). Napjainkban kevésbé ismert a „sáfár” kifejezés, ezért intézőnek is lehet nevezni azt a személyt, akit az ura megbízott azzal, hogy az összes vagyonának a kezelője legyen. A példázatban egy ilyen intézőről esik szó, akit bevádoltak az uránál, hogy eltékozolja a vagyonát. Az úr maga elé hívatta a hűtlen intézőt és közölte vele, hogy nem maradhat tovább intéző, úgy hogy adjon számot az intézőségéről. A sáfár ekkor így gondolkodott magában: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek”. Ezért azaz ötlete támadt, hogy az ura vagyonán, ami még a kezén van, az ura adósainak javára „jótékonykodni” kezd. Úgy hogy, miután elbocsátják az intézőségből, ennek fejében a jól járt adósok majd befogadják őt a házaikba. Úgy járt el, hogy az ura adósainak az adósleveleit átíratta az adósok javára miközben a saját urát ezzel megkárosította. Gyakorlatilag csalt és becstelenül járt el, mert tovább károsította urát, mégis az úr megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett.

A példázat könnyen félreérthető, sokáig én sem igazán értettem, hogy miről is van itt szó. Ezért félreérti a példázatot az, aki azt gondolja, hogy Jézus dicsérte meg a hamis sáfárt a példázat végén (az „úr” szót kisbetűvel kell írni, mert nem Jézusra vonatkozik: Lk 16,8). Hangsúlyozni kell, hogy nem Jézus dicsérte meg őt, hanem az intéző ura. A következő probléma az, hogy ha a sáfár megkárosította urát, akkor az mégis miért dicsérte meg ezek után? Hogyan lehet megdicsérni valakit, amikor az meglopja ura vagyonát, és miután számon kérik tőle, akkor még nagyobb károsítást hajt végre? Mi ebben a dicsérni való, hiszen „ez már több a soknál”? Végül pedig miért aktuális ma is ez a példázat?

Bevallom, hogy a példázat értelmezésénél nemcsak a saját kútfőmből merítek, ám ebben az esetben „nem a pacsirta fontos, hanem a dal”, mert a lényeg az, hogy az értelmezés helyes legyen, és minden olvasó megértse, ami a saját élethelyzetére vonatkozik. Eredetileg a példázat a tanítványok körében hangozott el (vö. Lk 16,1), de Jézus szavait a farizeusok is hallották (vö. Lk 16,14), ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Jézus „úgy mondta el Péternek, hogy közben értse Pál is”, úgy szólt a tanítványaihoz, hogy közben megmentse a farizeusokat és az írástudókat is, akik ott ólálkodtak a hallgatóság között. Jézus korában ők voltak a hamis intézők, akik az Istentől kapott ajándékokat, javakat a saját részükre tartották meg, és arra használták a megbízatásukat, hogy ezzel a nép fölé emeljék önmagukat. A „Írások” (a törvény, a zsoltárok, és a próféták) fölé saját magyarázataikat helyezték mértékül az emberek elé. Ezzel elvették a tudás kulcsát (vö. Lk 11,52), amit azért kaptak, hogy megnyissák az üdvösség ajtaját a nép előtt, és nem azért, hogy helyette önmaguk magyarázatait helyezzék igaként a nép nyakára (vö. Mt 15,3.6.9; Lk 11,42-52). Az Istentől kapott javakat önmaguk dicsőségére fordították, és ezzel betöltötték a hűtlen intéző szerepét, akitől az ura el fogja venni az intézőséget. Azonban ha a Szentírás minden igazságát a nép elé tárnák és a saját dicsőségük helyett az emberek üdvösségét keresnék, akkor, ezzel gondoskodnának a saját jövőjükről is. Megérthették azt, hogy csak Isten javainak a szétosztásával tehetnének valamit örök sorsukért. Jézus őket is meg akarta menteni, elsősorban ezért mondta el a példázatot.

Ott voltak még Jézus körül a vámosok is, akik közül többen ráeszméltek arra, hogy a Mester éppen róluk beszél, ők azok, akik folyamatosan becsapják a népet, de számukra is van kiút, üdvösség, hogy ha hallgatnak Jézus szavaira és úgy is cselekednek. Ők vagyonos és módos embereknek számítottak, akik anyagi javaikkal segíthetnék az Isten művét. Így enyhítenék az igazságtalanságot és a nyomort ezen a Földön, és az „örökkévaló evangélium” (vö. Jel 14,6) is több emberhez jutna el. Tehát ők is tehetnének valamit azért, hogy befogadottak legyenek majd az örök hajlékokba. Nem azért, mintha az üdvösség ilyen és ehhez hasonló pénzügyi adományokkal megvásárolható lenne, csupán azért, mert ez az egyedüli helyes eljárás minden olyan vagyon esetében, amikor az már bőven meghaladja a szükségleteket és csupán az ember önző vágyainak és élvezeteinek a kielégítését szolgálja. Jézus elmondta, hogy „adjatok és akkor ti is kaptok, jól megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek majd öletekbe”. (vö. Lk 6,38).

Miért dicsérte meg az úr a hűtlen és hamis intézőt, és milyen szempontból állította Jézus példaként elénk ezt a mihaszna sáfárt? Krisztus ezt a megjegyzést fűzte a példázat végére: „Az úr dicsérte a hamis intézőt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Azt mondom hát nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal (pénzzel, vagyonnal), hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba (Lk 16,8-9).” Az ura azért dicsérte meg a hamis intézőjét, mert az a saját érdekei szerint jól tudta használni az eszét. Ha erre jól ráfordul a gondolkodása, bizonyára az intézőséghez is ért valamit. Akkor ahhoz is ért, hogy azt a vagyont gyarapítsa. A sáfár megtanulta szorult helyzetében azt, hogy a vagyonból nemcsak saját magának tehet félre, de másoknak is juttathat, és ez a lényeg. Érdekes, most a szorult helyzetében ráérzett arra, hogy mások érdekeit is szem előtt tartsa, ebben az esetben az adósok érdekeit. Eddig csak a saját érdekeit vette figyelembe. A dicséretet ezért kapta, és nem a csalásáért, ami mindenképpen elitélendő, hiszen Jézus a magyarázatában ezt is hozzá fűzte: „aki kicsiben hű, a nagyban is hű, és aki a kicsiben hamis, az a sokon is hamis (Lk 16,10)”. Ha ezt a gyakorlati tudást magáévá tette, a továbbiakban még jó intézővé válhat, mert talán az ura érdekeit is szem előtt fogja tartani, különösen, hogy a tolvajlását már leleplezték. A farizeusoknak, az írástudóknak, a vámosoknak, és minden akkor és ma élő embernek szól ez a történet, hogy tanuljon meg mindenki a saját érdekein túl is látni és segíteni a másik emberen abban, amiben az segítségre szorul. Valamint, nem utolsó sorban szól Jézus mindenkori tanítványaihoz, azokhoz, akik keresztényeknek vallják magukat, hogy azt az okosságot, amit az élet különböző területein használnak, hasznosítsák az elesettek és a rászorulók javára is javaikkal együtt, mert azokat a Teremtőtől éppen ezért kapták (vö. Iz 58,6-14). Az ítélet napján a felhalmozott anyagiak semmit sem fognak érni és senkit sem fognak megmenteni az örök élet számára (vö. Jak 5,1-5 / Iz 2,20-21 / Jel 6,15-17).

Jézusnak a felhívása, hogy „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal” arra is vonatkozik, hogy a pénzzel sok jó dolgot lehet tenni anélkül, hogy az adakozó kürtöltetne önmaga előtt. Én azt látom és tapasztalom, hogy akik ténylegesen valódi hívő emberekké váltak, azok minden szellemi, lelki és anyagi javaikat megosztják azokkal, akiknél ennek szükségét látják, függetlenül attól, hogy az adakozónak sok van, vagy kevés. Mindig abból adnak, ami nekik is van, és örülnek, hogy adhatnak, „mert nagyobb öröm adni, mint kapni”. Hála az Úrnak, hogy vannak még emberek, akik a holnapi napot nem a bankszámláik növelésével akarják biztosítani, hanem napról napra hitből élnek. Ez azt jelenti, hogy a holnapi napot is annak az Istennek a kezébe tudják helyezni, aki eddig is és ma is megáldotta őket (vö. Mt 5,25-34). Így, „kincset” gyűjtenek a mennyben, oda, ahol a tolvajok nem lopnak és a moly valamint a rozsda nem emészt meg semmit. Jézus egyik ideillő kérdésével zárom a mai írásomat: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall (Mk 8,36)?”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.