A legtöbb ember hallott már a tékozló fiúról szóló példabeszédről. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy a történetben a kisebbik fiú a nagyobb tékozló, vagy az apa? A példázatot Jézus a vámosoknak és a nyilvános bűnösöknek mondta el (vö. Lk 15,1) annak szemléltetésére, hogy milyen az Atya megbocsátó szeretete a megtérő bűnös iránt.

A történetben a kisebbik fiú kikérte az atyai örökség rá eső részét (vö. Lk 15,12). Ez a tette, mindenképpen orcátlan magatartás az apával szemben. Addig amíg, az apa vagy a szülők bármelyike él, addig a gyerekek nem osztozkodnak az örökségen. Ez a fiú azonban úgy gondolta, hogy az örökség rá eső része jobb kezekben van nála, mint az apjánál, ami azt sugallja, hogy elbizakodott és büszke volt, valamint az apai tekintélyt is megvetette. Amikor az ember az Isten bármely törvényét áthágja, akkor ugyan így jár el. Úgy gondolja, hogy joga van menni a saját feje után, miközben a törvényszegés útján valójában „a világ fejedelmének” (vö. Jn 14,30. 8,44) a kelepcéjében a bűn és az örök halál felé vergődik. Az Isten azonban, az ember szabad választási képességét tiszteletben tartja, Ő erőszakhoz nem folyamodik, inkább a szeretet kötelékeivel von magához. Amikor az ember bűnt követ el, akkor tulajdonképpen, kiszakítja önmagát az Atya karjaiból, hogy a saját vesztébe rohanjon. Ezt tette a tékozló fiú. A saját tetteinek a következményeit aratja le akkor, amikor az örökségét eltékozolva a disznók ételéből sem jut neki. A disznók eledele (Károlinál „moslék”: vö. Lk 15,16-ot), tulajdonképpen a görög szó alapján a „szentjánoskenyérfa” termése, aminek édes íze és hüvelyes formája van. Izraelben rendszerint az állatoknak adták, és ha valaki az ínségében erre fanyalodott, akkor a rabbinikus mondás szerint hamarosan „meg fog térni”, hogy kikerüljön a nyomorúságból. A tékozló fiú még ebből sem ehetett, mert a gazda nem törődött azzal, hogy a béresnek van-e étele, a disznók eledele ki volt porciózva, a béressel pedig nem sokat törődött.

Ekkor a fiú „magába szállt”. Számba vette, hogy odahaza milyen sok béres bővelkedik kenyérben, ő pedig itt éhen hal (vö. Lk 15,17). Bár az éhezés volt a kiváltó oka annak, hogy bűnbánatra és elhatározásra jutva visszatér az atyai házba, de ebben a helyzetben az Isten kegyelme is ott volt vele. Honnan tudjuk ezt? Egyrészt onnan, hogy „magába szállt”. Ez mutatja azt, hogy képes az ember még a nyomorúságban, bűnben is emlékezni valamelyest az atyai házra, az Isten iránta való szeretetére, a gyerekkorára, vagy egy két eseményre az életéből, arra az időre, amikor még napfényes volt minden.  Az éhség szörnyű állapot lehet. Nyírő József írja „Az Isten igájában” című könyvében, hogy pap létére éhezett a plébánosa mellett az első világháború után, akkor, amikor a plébánosának bőven volt, amit enni. A későbbi író pedig kiment az utcára, hogy hátha meghívja valaki egy tál ételre, mert folyamatosan csak az ételekre tudott gondolni. Tehát a példázatban az ifjú magába szállt, gondolkodott, emlékezett. A Szentlélek pedig az emlékezés által serkenti az ember gondolkodását, hogy számba vegye honnan esett ki, és mit játszott el az élete folyamán. A másik tényező, amiből tudhatjuk, hogy a tékozló fiút nem csupán az éhség űzte az apai házhoz, az éppen ez a gondolat, amit az apjának készült elmondani: „Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem (Lk 15,19)!” Az hogy „nem vagyok méltó”, azt jelzi, hogy a fiú felismerte tévedését és beismerte azt önmagára nézve, belátta, hogy ez az állapot, amiben van, az apai szeretet megvetésének a következménye, amely miatt szeretetre és elfogadásra, mint fiú, többé már nem tarthat számot. Ez a kegyelem és nem az éhség munkája. Az éhség, vagy más körülmény csak kiváltó tényező Isten kezében, arra, hogy az ember megtérjen és éljen. Ám az embernek ekkor is meg van a választása arra, hogy visszatér a Teremtőjéhez bűnbánattal, vagy megmakacsolja és megkeményíti magát a bűnben. Ez az ember szabad választásán múlik, hogy végül is elfogadja a megváltást az életére nézve, ezzel együttmunkálkodik, vagy pedig nem, és akkor a mindenséget teremtő és fenntartó Isten sem tehet többet azért az emberért, mert a megkeményedés és a Szentlélek elleni bűn állapotába került (vö. Mt 12,31; Jn 9,41; Kiv 8,15.28 katolikus fordítás szerint).

Örök lelki törvényszerűség: valaki minél nagyobb Istentől kapott világosságot utasít el, annál nagyobb sötétségbe kerül, és az eredménye az lesz, hogy a rosszat jónak fogja látni, a valódi jót pedig rossznak (vö. Róm 1,32 / Péld 2,14 / Róm 1,21*.25.28). A tékozló fiú azonban együttműködött az isteni késztetéssel és valódi bűnbánatra jutott. Ez azonban még nem elég, mert nemcsak a bűnbánat fontos, de a bűnök megvallása is! Ez a fiú erre az elhatározásra is eljutott, és a valóságban ténylegesen megvallotta az apjának, hogy vétkezett az ég ellen és az apja ellen (vö. Lk 15,18.21).

Az apa magatartása, az Atyának a megtérő bűnös iránti könyörületességét és szeretetét érzékelteti. Mert amikor a fiú még távol volt, az apa már akkor várta őt és „megesett rajta a szíve” (vö. Lk 15,20). Ilyen az Isten. Szentlelkével keres is vonz, és végül, vár is minket. Elénk siet és a megbocsátó szeretetének a palástjával betakarja mezítelenségünket. Az a tény, hogy az apa eléje futott, a nyakába borult és megcsókolta őt, jelzi azt, hogy az Isten „anyai szeretettel” ragaszkodik az emberhez, akiért a legnagyobb áldozatot hozta meg Jézus a Golgotán, hogy a bűn és a halál végzetétől megmenthesse őt. Bizonyára ezért festette meg Rembrandt a tékozló fiúról szóló képén az atya egyik kezét, férfi-, és a másikat pedig női kéznek, hogy ezzel is érzékeltesse azt, hogy az Isten szeretet (vö. 1Jn 4,8b.16). Ami pedig ezután történik, az minden képzeletet fölülmúl. Az atya parancsba adja a szolgáknak, hogy hozzák ki a fiú számára a legszebb ruhát és adják rá (vö. Lk 15,22). Miért a legszebb ruhát? És miért nem a fiú ölti azt magára? Azért, mert a ruha a tiszta jellem jelképe a Szentírásban (vö. Jel 7,14 / Zak 3,3-5 / Jel 3,18. 19,7-8). A legszebb ruha pedig Krisztusnak a szeplőtlen életét és jellemét, az ő igaz életét jelképezi, amit a bűneit megvalló embernek tulajdonít az Isten. Ezt jelenti az, hogy a tékozló fiúra a legszebb ruhát adják rá. Ajándékba kapja, ingyen és kegyelemből (vö. Ef 2,8-9 / Róm 3,23-26), mivel mindent eljátszott és eltékozolt, nincsenek érdemei, nincsen amivel dicsekednie. Aki ezt hittel igényli és elfogadja, az igazzá lesz Isten előtt ingyen és kegyelemből, mert Krisztus igazságát és igaz jellemét tulajdonítja neki az Isten (vö. Róm 4,6-8. 5,1). Akinek ez felől kétségei vannak, az menjen imában a Golgotán meghalt Krisztushoz a kereszt tövébe és látni fogja, hogy Krisztus nem a saját bűneiért halt meg, hanem a világ bűneiért, hogy az összes bűn büntetését magára véve a helyettesünk legyen. Ő meghalt, hogy mi örökké élhessünk. Természetesen a példázatban ez nincsen benne, mert ez szétfeszítené a példázat kereteit, de ott van benne a „legszebb ruha”, ami nem csupán egy ruhaváltást jelent, hanem azt, hogy a tékozló fiúnak tulajdonítják Krisztus igaz életét. Ez azt jelenti, hogy az Isten ettől kezdve nem tud úgy ránk nézni, hogy közben Fiát, Jézust ne látná, és ne szeretne vele együtt minket is. Azt jelenti, hogy ami Jézusé, az a miénk is lehet, mindabban, amiben Krisztusnak része van, az az örökség mindazoké is, akik a Szentlélek uralma alatt vannak és maradnak mindenkor (vö. Róm 8,14). Csak nem gondoljuk azt, hogy az Atya mellett ülhetünk a saját „rongyainkban”? A királyi menyegzőről szóló példázatban, akin nem találnak menyegzői ruhát, azt kivetik a külső sötétségre (vö. Mt 22,11-13). Hit általi megigazulás és a megszentelődés útjának végigjárása nélkül hogyan lehetnénk a mennyek országának örökösei? A gyűrű a példázatban pecsétgyűrűt jelent. Ezzel állítja vissza az apa a fiát a fiúi jogok teljes birtokosává.

Utolsó pillanatkép az idősebbik testvér viselkedése, aki mikor meghallotta, hogy az öccse megjött és apja levágatta a hizlalt borjút, megharagudott és nem akart bemenni (vö. Lk 15,25-30). Sajnálatos módon az idősebbik fiú rosszabb és szélsőségesebb magatartást mutatat, mint az öccse, pedig ő mindvégig az atyai házban maradt. Ilyen kijelentéseket tesz: „soha parancsaidat át nem hágtam” és „nékem soha nem adtál …”, és még az apját vádolja azért, hogy az ő testvérét fiaként fogadta vissza. Annyira elvakult, hogy még azt sem tudja kimondani az öccsére, hogy „testvérem”, hanem csak ezt mondja az apjának, hogy: „a te fiad” (vö. Lk 15,30.32). Ez az idősebb testvér testesíti meg azokat, akik látszólag hűségesek az Istenhez, vagy az egyházhoz, de valójában a szívűk távol van Istentől. A külső vallásos cselekedetekben lehet, hogy elől járnak, de az Atya jellemét nem ismerik, és valójában az élő vizek forrásai mellett szomjaznak. Megtűrik az irigységet, a haragot a szívükben és helyet adnak az ítélkezésnek és a vádaskodásnak, mint ahogyan ez az idősebbik fiú is tette, s ezzel a sátán vonásait alakítják ki jellemükön miközben az övék is lehetne a legszebb ruha, mert Krisztus mindenkiért meghalt. Csak az tesz ilyen kijelentést, hogy „parancsaidat soha át nem hágtam”, aki teljesen elvakult a saját állapotára nézve. Csak az mondja az Istennek, hogy „nékem soha nem adtál”, aki évtizedeken át nem vette észre az Isten iránta való szeretetét, hogy: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd! (Lk 15,31)”. Csak az az ember nem tud örülni a másik ember újjászületésének, aki még mindig bűneiben él, miközben elhitette magával, hogy minden a legnagyobb rendben van. A legnagyobb becsapás, ami valakit érhet, az nem a gazdasági összeomlás a világban, amitől ő is anyagilag tönkre mehet, hanem az önámítás, mert ilyenkor az ember azt sem tudja, hogy orvosra, szabadítóra, azaz Krisztusra van szüksége. Ilyenek voltak a farizeusok és az írástudók Jézus korában. Az Atya pedig minden gyermekéhez ugyanolyan szeretettel fordul, mert mindenkiért a legnagyobb áldozatot hozta meg, azokért is, akik nem fogadják el az Ő szeretetét, és emiatt örökre el fognak veszni (vö. Jn 3,5 /Jn 5,40.42).

Ezeknek a fényében most már láthatjuk, hogy az apa, a mennyei Atya a nagyobb tékozló, mert ő annak az embernek is fölkínálja szeretetét, aki azt nem akarja elfogadni. Velünk ez ne így legyen, hanem minden nap térjünk vissza életünk urához és megváltójához, mert ő bővelkedik a megbocsátásban. Ha pedig megkaptuk „a legszebb ruhát”, akkor becsüljük is meg, hogy ne csak nekünk tulajdonítsák azt, hanem valóban a miénk is legyen, hogy ne csak jogcímünk legyen a mennyre, de alkalmassá is váljunk az Istennel és a mennyei lényekkel való szeretetközösségre.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar újszövetség, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin Kiadó, Bp., 2008. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, (szerk.) Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.