A fiaim kedvenc bibliai témája Jónás története. Gyakran kérik, hogy erről beszélgessünk. Izgalmas és kalandos történet a számukra az Úr szavával ellenkező irányba elhajózni, majd a cethal gyomrába kerülni, ott bűnbánatot tartani, és végül elmenni Ninivébe, a nagy asszír városba, és hirdetni Isten ítéletét (Jón 3,1-4). Mosolyognak azon, hogy Jónás a feje fölül elszáradó tök (repkény) levelét jobban sajnálta, mint a városban lakó embereket és állatokat. Bármilyen mosolyogtató is a gyerekeknek a történet, tény az, hogy kinyilatkoztatás, és rengeteg tanulság van benne, amelyre maga Jézus is hivatkozott.

Krisztus egy alkalommal így szólt: „Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítéli, mert ő eljött a föld végső határáról, hogy hallja Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van, mint Salamon (Mt 12,40-42; Szent István Társulat katolikus fordítása szerint)”.

Jézusnak ezeket a szavait Máté és Lukács evangéliumában is megtaláljuk. Az elmondott tanítást megelőző mozzanat szerint a Jézussal vitázó farizeusok és írástudók közül egyikük jelet kívánt Jézustól, hogy az isteni mester igazolja ezzel, hogy Ő a Messiás. Ha viszont az evangéliumi részlet előzményeit is elolvassuk, megdöbbenünk azon, hogy Krisztus éppen a szemük láttára gyógyított meg egy vak és néma embert, aki korábban démoni megszállás alatt volt (vö. Mt 12,22-24). Mivel az írástudók nem akarták elfogadni Jézust, ezért azzal vádolták meg, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki a démonokat. Jézus erre egy rövid példázattal válaszolt és ezután, világossá tette előttük, hogy az Isten Lelkével szembeni sorozatos ellenállásuk teljesen vakká tette őket. Ha ezt a vele szembeni szándékos és gyűlölködő ellenállást tovább folytatják, akkor a Szentlélek elleni bűn állapotába fognak kerülni, amire nincsen bocsánat (vö. Mt 12,31). Erre azért nincsen bocsánat, mert nincsen belőle megtérés. Ez a bűnben való megkeményedés végleges állapota, amibe a Kivonulás könyvében lévő fáraó is került azzal, hogy sorozatosan megkeményítette a szívét azokkal a csodákkal szemben, amelyeket Mózes által tett az Isten Egyiptomban (vö. Kiv 8,15.28, kat. ford. szerint). Amikor valaki az Isten igéjét olvassa vagy hallgatja és annak rendszeresen ellenáll, és nem akarja elfogadni, és nem akar Krisztusra, a sziklára esve meghalni a saját elméleteinek és vágyainak, olyankor egyenes úton tart a Szentlélek elleni bűn állapota felé. A Szentlélek elleni bűn nem egy konkrét bűn, mert Jézus ezzel kezdte a mondanivalóját: „minden bűn és káromlás megbocsáttatik (Mt 12,31)”. A Szentlélek nyilvánvaló munkálkodásával szembeni sorozatos és csökönyös ellenállás, azonban olyan helyzetbe hozhatja az embert, hogy már képtelen lesz megtérni, mert képtelen lesz belátni, hogy rászorul a megtérésre. Ez a bűn vakságának a következménye. Ebbe az állapotba jutott a Jézus korabeli írástudók és farizeusok nagy része is azzal, hogy folyamatosan Jézus lejáratásán és megölésén tanakodtak, miközben nem vették észre, hogy ezt az Isten szeretetének a Lelke ellen teszik, mert a Szentlélek éppen őértük is küzdött Jézus tanítása és csodái által. Eldöntötték, hogy behunyják a szemüket az összes bizonyíték előtt, és ezzel megbocsáthatatlan bűnt követtek el.

Ezek után milyen értelme lett volna bármilyen csodát is tenni azok előtt, akik már előre eldöntötték, hogy úgy sem fogják Jézust elfogadni? Miért? Mert a Megváltó személyében nem a várakozásaiknak megfelelő messiás érkezett el. Mivel nem felelt meg a Messiás az előzetes elképzeléseiknek, ezért szerintük, nem is lehet a Messiás. Ez a gondolkodásmód sajnos mind a mai napig érvényes, és ezt úgy hívjuk, hogy előítélet. Az előítélet akkora fal, amelyet még maga Jézus sem tudott a kora vallási vezetőinél ledönteni. Az előítéletre jó példa az, amikor valaki a korábbi meggyőződéséhez képest Istentől világosságot kap egy általa nem elfogadott eszközön keresztül, és mivel az az eszköz, vagy személy számára valamilyen oknál fogva elfogadhatatlan, emiatt az Istentől kapott világosságot sem fogadja el.

Ilyen körülmények között Jézus érthető módon csak azt mondhatta, hogy ez a nemzedék már csak Jónás próféta jelét fogja kapni. Amint Jónás jel volt a ninivei férfiaknak, úgy lesz jel az Emberfia is ennek a nemzedéknek (vö. Lk 11,30). Ez a különös természetű izraelita próféta jel tudott lenni egyedül is Ninive városában a furcsa feltűnésével és üzenetével, mert az ítélethirdetését a Szentlélek ereje kísérte. Jézus szerint: „amiképpen Jónás három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, azonképpen az Emberfia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában (Mt 12,40).” Természetesen itt a három nap alatt, három megkezdett napot kell érteni. Jézus pénteken halt meg, szombaton a sírban nyugodott, és a hét első napján, vasárnap hajnalban támadt fel. Ez három megkezdett napot jelent. A szentírásfordítások ugyanarra utalnak, amikor azt írják Jézussal kapcsolatban, hogy a „föld gyomrában” (Károli), „a föld szívében” (Szt. Jeromos és Szt. István Társulat), „a föld belsejében” (prot. újfordítás) volt Jézus a temetését követően húsvét vasárnap hajnalig. Az egyik görög szótár az itt lévő „kardia” kifejezést így fordítja le: „valaminek a belseje, mélye, a föld méhe, (hé kárdiá tész gész), a mai szóhasználat szerint a föld gyomra.”

Jézusnak ebben a kijelentésében az a figyelemreméltó, hogy később Ő a halál állapotában a sziklasírban, a föld gyomrában volt egészen a feltámadásáig. Az első pünkösd alkalmával Péter apostol tett bizonyságot az ott egybegyűlt zarándokoknak arról, hogy Krisztust az Atya támasztotta fel a halálból (vö. ApCsel 2,24).  Messzire vezetne el a témától az a kérdés, hogy ha Jézust az Atya nem támasztja fel, akkor a második isteni személy, a Fiú sírban maradt volna? A kérdést nem fogom megválaszolni. Már önmagában eléggé megrázó kellene, hogy legyen a számunkra az a tény, hogy maga az Isten, Fia Jézus által, - aki sosem követett el bűnt, - helyettünk és értünk elszenvedte a bűn végső következményét, a halált, és azt az Istentől való végső elhagyatottságot, amelyet a kárhozatra ítéltek élnek át az ítélet napján. Hiszen az Atya Krisztustól, a szeretett Fiától teljesen elfordult, úgy tekintett rá, mint aki valóban megérdemelte a jogos büntetést, miközben „a szíve szakadt meg érte”. Így az Atya a bűn elleni haragját Krisztuson mutatta meg, Krisztus pedig ezt önként, szabadon és az ember megváltásáért vállalta el (vö. Lk 22,42; Jel 13,8b). Ennél kisebb áron az örök halálba tartó embert nem lehetett megmenteni. Ezért kiáltotta Jézus a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Istennek ezt a kimondhatatlan áldozatát és szeretetét sohasem fogjuk tudni igazán megérteni ezen a Földön, de valamit megsejthetünk belőle, hogy ha szemléljük az értünk keresztre feszített Üdvözítőt. Krisztus azért szenvedte el a bűnökért járó büntetést, hogy a benne hívőknek ezt ne kelljen elszenvedniük sohasem. Olyan szomorú az, hogy keresztény tömegek nem tudják azt, hogy akik ezt a szeretetet semmibe vették, azok számára a jó pásztor botja „vasvesszővé” változik át az ítélet napján (vö. Zsolt 2,7-9; Jel 12,5; 19,15-16), és hogy az Istennek igen is van haragja a bűnnel szemben, miközben a megtérő bűnössel szemben kimondhatatlan irgalmat tanúsít éppen Jézus helyettes áldozati halála miatt.

Figyelemre méltó még az, hogy Ninive lakói, Dél királynéja és a Jézus korabeli nemzedék együtt támadnak fel az ítélet napján, tehát addig a sírban nyugodnak, éppen úgy, amint Jézus esetében láthatjuk, hogy a megkezdett három napon át a „föld gyomrában” volt a feltámadásáig. Ez a szentírási rész is egybehangzóan megerősíti a halottak állapotával kapcsolatban azt a biblikus tanítást, hogy az elhunytjaink öntudatlan állapotban „alszanak” addig, amíg Krisztus a feltámadás rendje szerint szólítani fogja őket (vö. Jn 5,28-29; Dn 12,13; Lk 14,14). A napokban figyeltem fel János evangéliumában arra, hogy Jézus az utolsó vacsorán vele lévő apostolait akkor fogja magával vinni a mennybe, amikor másodszor is visszatér az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. Ezt mondta az Üdvözítő: „Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok (Jn 14,2-3).” Ekkor az elhunyt igazak feltámadnak (minden bizonnyal a tanítványai is, kivéve Júdást az „elveszés fiát”), és az akkor élő igazak elváltoznak, és együtt mennek a mennybe az Atya színe elé (1Tessz 4,13-17; 1Kor 15,22-23.51-52; Dn 12,1-3). Jézusnak az eljövetele nem lehet más, mint az Ő a második eljövetele (vö. Mt 24,27), erről szólt a búcsúbeszédében a tanítványainak a továbbiakban is: Jn 16,16-23! Krisztus a búcsúbeszédében tehát a következőket mondta: (1). Az egyik, hogy a tanítványok sírnak és jajgatnak, de a világ örülni fog. Ez összefoglalóan az elmúlt kétezer év alatt történt Krisztushívők üldözéseit jelenti (vö. Jel 2,10; 12,6.11-17). (2). Továbbá a szomorúságuk örömre fordul; Jézus ezt a szomorúságból örömre váltó képet „a szülő asszony” hasonlatával világította meg. Ezt a képet használja Pál apostol is a vég idejével kapcsolatban a világra nézve, de negatív értelemben (1Tessz 5,2-3). A szülési fájdalmak a világ utolsó nyomorúságos körülményeire vonatkoznak (vö. Jel 16; Mt 24,21-22), amelyből az Isten népe számára a Krisztus visszajövetele hoz végső szabadulást. Jézus azt mondta, hogy „de viszont látlak benneteket, és akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki (Jn 16,22)”. Ez a kijelentés nem vonatkozhat csupán Jézus feltámadására, mert még azután is volt olyan körülmény az apostolok életében, hogy az örömüket elvették, - ha nem is a hitüket. Amikor azonban a bűn történelme lezárul, akkor már nem lesz bűn és szomorúság, és Jézus szabadító érkezése, valamint „az új ég és az új Föld” (vö. 2Pt 3,13; ApCsel 3,21; Iz 65,17. 66,22. Jel 21,1) olyan örömet jelent a tanítványoknak, amelyet már nem lesz aki, és ami elvegyen tőlük! Ezután Jézus így folytatta: „És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről (Jn 16,23a).” Azt láthatjuk, hogy a feltámadása után viszont még tettek fel kérdéseket neki (vö. ApCsel 1,6-7). Ez az utóbbi mondat a perdöntő ebben az értelmezésben, mert „az a nap”, vagy „az Úr napja” a Szentírásban mindig Jézus második eljövetelét és az ítélet napját jelenti (vö. 1Tessz 5,2; 2Pt 3,10; Ez 38,16.18-20, stb.). Jézus tehát az apostolaiért akkor fog eljönni, amikor a többi hívőkért is, a világ végén. Ezt jelenti János evangéliumában a „rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, s viszontláttok (Jn 16,16)” kijelentés Jézus ajkáról.

Jézus Jónás jelének nevezte a saját halálát és feltámadását, mivel Jónás három nap volt a cethal gyomrában, mint ahogyan a Megváltó három megkezdett napig volt a föld gyomrában. Ez a jel elegendő bizonyíték minden ember számára, hogy felismerje és megismerje az Isten iránta való szeretetét, és erre az élete példájával olyan választ adjon, aminek következtében ingyen, kegyelemből része lehet az igazak feltámadásban is.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Szerk.: Varga Zsigmond J., Kálvin János Kiadó, Bp., 1996., 505.o. / Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin Kiadó, Bp., 2008.