Jézus „ezek után kiment és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Azt mondta neki: ’Kövess engem!’ Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt (Lk 5,27-28; Ó- és Újszövetségi Szentírás, Szt. Jeromos Bibliatársulat fordítása, Bp., 1997.).” Ha elolvassuk az evangéliumokat, akkor azt láthatjuk, hogy a tanítványok arra kaptak meghívást és felszólítást, hogy Krisztust kövessék, az Ő nyomában járjanak, tőle tanuljanak, Őt hallgassák és Vele éljenek. A tanítványság lényeges feltétele, a Mesterrel maradni és szavait megcselekedve jellemben hasonlóvá válni őhozzá (vö. Jn 15,1-17). Ezt tette többek között Lévi is, aki a bűnös vámszedőből később a Máté szerinti evangélium szerzője és apostol lett.

Nemcsak Jézus szólította fel a tanítványokat és a benne hívőket arra, hogy Őt hallgassák, és mindenben tőle tanuljanak, hanem az Atya is, amikor a Tábor hegyén a színében elváltozott Üdvözítő jelenlétében így szólt Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok (Mt 17,5b).” A kérdés ezek után csak az, hogy miben követhetjük Krisztust? Mindenekelőtt abban, amire minden igéjét befogadó embert személyesen elhív. A helyettes áldozatán kívül szinte mindenben Őt kell követnünk. Különben hogyan ölthetnénk magunkra a Szentlélek által Krisztus jellemének vonásait? Ízelítőként nézzünk néhány részterületet, amelyben Krisztushoz hasonlóan, vagy az ő szavainak az útmutatása szerint élhetne minden keresztény ember.

Hogyan imádkozott Krisztus? Ebbe betekintést nyújt a Lázár feltámasztása előtti imája: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem… (vö. Jn 11,41-42)”. Ezen kívül ott van a minta imának szánt ’Miatyánk’ imádsága, amelyet a tanítványainak tanított. Ide tartozik még a Zsidókhoz írott levélből egy figyelemre méltó részlet: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az istenfélelméért (vö. Zsid 5,7-9).” Krisztus tehát mély és szilárd hittel hagyatkozott az Atyára itt a földi élete során, gyakran hajnalban fölkelt, és a napját az Atyával való beszélgetésben kezdte el. Jó minta az utolsó vacsorán elmondott imája is, amely bepillantást enged abba, hogy Jézus milyen személyes és meghitt kapcsolatban volt az Atyával. De szenvedései közben elmondott imáiba a Zsoltárok is segítségünkre vannak, amelyeket a Szentlélek ihletésére írtak le még Krisztus megtestesülése előtt. Ezt mondhatjuk például a 22-dik Zsoltár soraira is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” „Mint a víz úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet.” „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek, s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek. De te Uram ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre (vö. Zsolt 22,2.15-20).” Ilyen megrendítő gondolatokat a 69-dik Zsoltárban is találunk (vö. Zsolt 69,21-22), amelyik szintén messiási Zsoltár. Ha Krisztus közvetlenül fordult az Atya Istenhez imádságban és azt mondta, hogy mi is ezt tegyük Jézus Krisztus (az Ő) nevében, akkor minden más imádság, amely nem Krisztus példája és szava szerint való, nem érhet célba! Miért? Mert a Szentírás szerint egyetlen közbenjáró van a mennyben és a Földön: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró (gr. meszitész) is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében (1Tim 2,5-6). Ezt mondta Jézus az őt hallgató sokaságnak, és ezt mondja nekünk is: „Miért mondjátok, nekem ’Uram, Uram’, ha nem cselekszitek, amiket mondok?”

Hogyan viszonyult Jézus például a tíz parancsolathoz, az Isten örök erkölcsi törvényéhez? Jézus a tíz parancsolat minden egyes parancsolatát a legteljesebb módon betöltötte, és azt tanításával és életéve is képviselte. A gazdag ifjúnak idézett néhányat ezek közül, jelezve azt, hogy a tíz parancsolat megtartása az örök élet feltétele (vö. Mt 19,16-21). Számára nem létezett más „isten”, csak az Atya és az Ő akarata, ezt a ragaszkodását az Atyához még a közvetlen családi kötelékei fölött is érvényesítette, hogy a családtagjait is az Atya egyetlen nagy családjába vonja be (vö. Mt 12,46-50; Jn 2,3-4). Istennek a nevét hiába föl nem vette, az Atyáról mindenkor a legnagyobb tisztelettel és szeretettel szólt. A második parancsolat szerint Jézus idejében az izraeliták már nem voltak faragott képet csináló bálványimádók, mert a babiloni fogság leckéje erre megtanította őket. Krisztus azonban nem állt meg a felszínnél, mert faragott kép lehet Istenről egy-egy hamis isteneszme is, minden olyan isten fogalom, amely nem egyezik a Szentírásban hozzánk szóló élő és cselekvő Istennel. Jézus a saját személyében, szavaival, tetteivel és az emberekkel való kapcsolataiban mutatta meg azt, hogy „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). A kereszten a gyilkosaiért imádkozott és a tanítványait is arra tanította, hogy szeressék ellenségeiket. Szembeszállt azonban a farizeusok és az írástudók álvallásosságával, és leleplezte képmutatásukat. Az evangélium leírja, hogy Jézus „bement szokása szerint szombatnapon a zsinagógába (Lk 4,16)”. A farizeusok és írástudók azzal vádolták, hogy gyógyításaival megszegi a szombatot, Krisztus azonban csak a teremtés emlékünnepére rárakódott emberi hagyományoktól és igától tisztította meg azt (vö. Mt 5,17-18; Jak 1,17b). Jézus szerint „a szombat az emberért lett”, és az embernek Fia Ura a szombatnak is (vö. Mk 2,27-28). Azért Ura annak, mert Ő adta azt a Sínai hegyen Mózesnek, és még azelőtt az Édenben az első emberpárnak a család intézményével egy időben (vö. Ter 2,2-3), mert Ő valóságos Isten az Atyával és a Szentlélekkel együtt (vö. Kol 1,15-17; Zsid 1,3, stb.). Az írástudók elviselhetetlen igává tették a szombatot azzal, hogy a saját szabályaikkal körülbástyázták azt. Jézus azonban nyilvánvalóvá tette, hogy szabad szombaton jót tenni, betegeket gyógyítani, a sátán kötelékéből valakit megszabadítani. II. János Pál pápa a Dies Domini enciklikában (1998-ban) őszintén és nyíltan tanítja azt, hogy a szombatot az egyház helyezte át a hét első napjára: vasárnapra, amelyre „bölcs lelkipásztori megfontolás” késztette, és hogy „a keresztények följogosítva érezték magukat arra, hogy a szombat értelmét áthelyezzék a föltámadás napjára”. Ezzel kapcsolatban sem írhatok mást, csak azt, ami a Szentírásban van (vö. Mt 5,17-20): Jézus megtartotta az Úr napját (vö. Lk 4,16), és élete folyamán, mint Isten Fia, nem is változtatott rajta, és ennek megváltoztatását a tanítványaira sem hagyta hátra (vö. Mt 28,20). „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz (Zsid 13,8).” Krisztus az édesanyját és nevelőapját tisztelte, és engedelmeskedett nekik addig, amíg ő nagykorúvá nem lett. Ezzel a parancsolattal kapcsolatban egy példát is említ az evangélium arra nézve, hogy az írástudók és a farizeusok hogyan erőtlenítették meg az Isten törvényét a saját rendeléseik által (vö. Mt 15,3-6.9).

Ha tovább nézzük a tíz parancsolatot, láthatjuk, hogy Krisztus nemcsak hogy nem ölt, de szavai szerint, aki az embertársára haragszik, az méltó az ítéletre (vö. Mt 5,21-22; 1Jn 3,15). Krisztus a parancsolatok mélységét ragadta meg, mert azokat belülről ismerte. Így például nem csak azt mondta, hogy „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14), hanem a bűn gyökerére mutatott rá: „Én pedig azt mondom nektek: hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele a szívében (Mt 5,28)”. Itt nem szembeállítás van a ’Ne törj házasságot!’ parancsolattal, hanem fokozati különbség. Ugyan annak a parancsolatnak a mélyebb feltárásáról van tehát szó. Krisztus nem csak hogy nem lopott, hanem hangsúlyozta azt, hogy amíg a „tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”, ő ezzel szemben azért jött, „hogy életük legyen, és az bőségben legyen” (vö. Jn 10,11). Krisztus nemcsak, hogy nem tett a felebarátja ellen hamis tanúbizonyságot, de minden emberhez a legnagyobb tisztelettel és tapintattal közeledett. Még az ellenségei is azzal hízelegtek neki, hogy ő nincsen tekintettel az emberek személyére (azaz nem személyválogató), hanem az Isten útját az igazságnak megfelelően tanítja (vö. Mt 22,16). Végül pedig Krisztus nem vétett a kívánság parancsolata ellen sem. Kínszenvedése előtt azt mondta az övéinek, hogy „jön a világ fejedelme (az ördög), és én bennem nincsen semmije (Jn 14,30)”.

Megvizsgálhatnánk ugyan így, hogy Krisztusnak milyen volt a viszonyulása a politikához, a szegényekhez, az elesettekhez, a vallási vezetőkhöz, az Írásokhoz (a Szentíráshoz), és cselekedjünk aszerint, ahogyan Krisztus cselekedetett, és ahogyan azt a követőire hagyta, hogy cselekedjenek. Krisztus sosem szólított fel senkit arra, hogy Őrajta kívül más valakit kövessen a keresztény ember. A „keresztény” szó egyébként nem a kereszt szóból származik, hanem a krisztusi szóból (gr. krisztianosz), ami azt jelenti, hogy olyan, mint Krisztus, Krisztushoz hasonló, Krisztust követő.

Hogy ez a világ olyan állapotba került, amilyenben van, ezért ne a nem hívő embereket hibáztassuk, mert minden korban a keresztények és a keresztény hívők közössége a felelős azért, hogy a tartóra helyezett mécses, a Föld sója és a világ világossága szerepet betöltik-e vagy nem, és ez alól én magam sem vagyok kivétel. Ez csak akkor valósulhat meg, hogy ha Krisztusban hívő emberek valóban Krisztuskövetők lesznek, és az Isten Lelkének erejével szeretnek, szolgálnak; nemcsak Jézusba vetett hittel élnek ezen a Földön, de Jézus hitével is, és „felnőnek” ahhoz, hogy a kegyelem elfogadása által Isten parancsolatait megtartsák (vö. Jel 14,12). Egyedül ez lehetetlen, de Istennel együtt minden lehetséges (vö. Mt 19,26). Ha a Krisztuskövetés nem lenne megvalósítható életprogram és nem lenne járható út az életszentség elérésére, akkor Krisztus nem szólítana fel senkit sem arra, hogy: „Jöjj és kövess engem!” Szavai minden korban, így ma is érvényesek: „Aki velem nincs, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, tékozol (Lk 11,23).”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Bp., 1997./ Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. /Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009. / II. János Pál pápa: Dies Domini, Szt. István Társulat, Bp., 1998., 17, 27, 28, 53, 55. o.