Miután Krisztus legyőzte az első kísértést, a sátán újabb támadással próbálkozott: „Akkor magával vitte Őt az ördög a szent városba, odaállította a templom ormára és azt mondta neki: ’Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Mert írva van: Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.’ Jézus ezt mondta neki: Az is írva van: ’Ne kísértsd az Urat, Istenedet.’ Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, majd azt mondta neki: ’Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.’ Jézus azt felelte néki: ’Távozz, Sátán! Mert írva van: ’Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.’ Akkor elhagyta Őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak néki (Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002.).”

A második kísértés során a sátán már nem a világosság angyalaként jelent meg Krisztusnak, mert a Megváltó már felismerte, hogy kivel van dolga. Ezért szemtől szembe állt az Üdvözítővel, mutogatva neki a hatalmát, hogy még arra is képes, hogy a jeruzsálemi templom tornácának a párkányára állítsa Őt. Gondoljuk el, hogy Krisztus ezt önként elviselte. Ő, aki a menny királya és parancsnoka, most úgy tűnik, hogy a lázadó angyalfejedelem hatalmában van. Miért? Azért, hogy értünk és helyettünk végbevigye a megváltói áldozatot és engedelmes legyen az Atyának mindhalálig; hogy az Ő engedelmességével megszabadítsa az engedetlen sátán hatalmából azokat, akik néki engedelmeskednek (vö. Zsid 5,8). Olyan nehezen látjuk meg, hogy ezt Krisztus értem és érted vállalta: a világ legvisszataszítóbb lényének a hatalmába került miközben, mint isteni személy, a mindenség Ura, Istene és királya volt, de emberként úgy tűnik, hogy kiszolgáltatta magát most neki. Mennyire nehéz lehetett a bűntelen és tiszta Krisztusnak elviselni fizikailag a velejéig romlott és gyilkos sátán közelségét és érintését. A kísértés most is azzal kezdődik, hogy „ha Isten fia vagy … (Mt 4,6)”. A sátán az emberi természet erőtlenségére épít a kísértése során, azt veszi célba. Eddig minden embert ezzel tudott behúzni. Ha Krisztus bizonyítja az istenségét azzal, hogy leugrik, akkor már neki engedelmeskedett, és nem az Atyának. Másrészt pedig, ha mutatott egy csodát, mutasson még nagyobbat, hogy elhiggye, hogy Ő az Isten Fia, ezután pedig még nagyobbat. „Ha nem akarom, úgy sem hiszem el, bármilyen csodát is teszel, mert önmagamnál nagyobbat úgy sem ismerek el.” Ez a sátáni gőg logikája. Az írástudók és farizeusok is ezért nem hittek. Látták a csodákat, és mégsem hittek, mert az a Messiás, aki megjelent, nem egyezett az ő elgondolásaikkal és céljaikkal. Ma is sok ember tesz így. Ha az Istentől kapott világosság vagy evangélium nem az általuk elképzelt módon és formában érkezik, elzárkóznak attól, és inkább a sötétséget választják az isteni világossággal szemben. Sajnos, ha ebben kitartanak, akkor véglegesen megpecsételik a sorsukat (vö. Mt 23,37; Jn 5,40*).

Ennél a második kísértésnél a sátán a Szentírásból idéz. Ebből is látszik, hogy mennyire ismeri a próféciákat és mindent, ami a Bibliában van. Egy kongói lelkész mesélte el nekem, aki itt Magyarországon tanult, hogy bizony vannak emberek, akik eladják önmagukat és az üdvösségüket a sátánnak, és pillanatok alatt hatalmas bibliaismeretre tesznek szert, amellyel tömegeket tudnak befolyásolni a saját népszerűségük és meggazdagodásuk érdekében. Érdemes azonban megfigyelni, hogy a kísértő mit és hogyan idéz a Szentírásból. A kísértő a 91-dik Zsoltár 11-12-dik versét idézi Jézusnak, mert pontosan tudja, hogy ez a Messiásra vonatkozik, azonban ezt pontatlanul és a szövegkörnyezetet figyelmen kívül hagyva teszi. Ugyanis az idézetből hiányzik két szó: „Angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged ’minden utadban’ …” Ez az utolsó két szó hiányzik az ördög idézetéből. Vajon miért? Nyilvánvalóan azért, mert a Messiás és minden ember isteni védelem alatt áll addig, amíg minden útjában az Istennek engedelmeskedik. Olyan utakról van szó, amelyek Isten követelménye szerinti utak. Amint valaki erről letér és bűnt cselekszik, azonnal teret és hatalmat ad az életében az ősellenségnek. A kísértő úgy tünteti fel az Isten ígéreteit, hogy abból a törvényszegés oldalát elhallgatja. Azt sugallva ezzel, hogy Isten akkor is megoltalmaz téged mindenkor és mindenben, ha te az Ő parancsolatait figyelmen kívül hagyva a saját fejed után mész. Krisztust úgy próbálta meg csapdába csalni, hogy elhallgatta előtte a legfontosabbat, azt, hogy létezik ugyan ez a védelem, de Istennek való engedelmesség nélkül viszont már nem. Ha tovább olvassuk a zsoltárt, érdekes következtetésre juthatunk: „Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt (Zsolt 91,13).” Péter apostol szerint „az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). A kígyó és a sárkány jelképe minden egyes esetben a Biblia első könyvétől az utolsóig a sátánra vonatkozik (Ter 3,1; Jel 12,7-9). A kísértő tudta tehát, hogy a Messiás azért jött, hogy őt eltapossa. Ezzel tisztában volt az ősevangélium óta, amelyet ő ítéletként kapott Ádám és Éva füle hallatára, s amelynek idevonatkozó része így hangzik: „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig sarkába marsz (Ter 3,15).” Azt viszont nem volt képes az önző lényével megérteni, hogy ez Krisztus önfeláldozása és önkéntes áldozata nyomán fog megtörténni. Ebből az idézetből a héber Bibliában az „az” határozott névelő („az neked fejedre tapos”), hímnemben áll, tehát egyértelműen Jézusra, a megígért Messiásra vonatkozik. Krisztus az, aki élete feláldozása árán, miközben a kígyó a sarkába mar, aközben Ő a sátán fejére tapos. Tehát élete feláldozása árán győzi le a „világ fejedelmét” (vö. Jn 14,30), aki a megváltási terv célba jutása végén démonaival együtt véglegesen meg fog semmisülni (vö. Iz 14,12-19; Ez 28,16-19; Jel 20,7-10).

A második kísértés fullánkja még abban is állt, hogy Krisztust a hit helyett elbizakodottságra késztesse. Azt sugallva, hogy nagyon helyes, hogy az Istenre bízza magát, hát akkor tegye ezt egy kicsit elbizakodva. A hit Isten ajándéka, az elbizakodottság viszont a sátán hamisítványa. Aki enged annak, hogy szükségtelenül kitegye magát a kísértéseknek, az elbizakodottságában a világ fejedelmének a területére lépett. Krisztus a második kísértést azzal verte vissza, hogy ismét idézett Mózes ötödik könyvéből, ugyanabból a könyvből, amelyikből az előző kísértése során már megszólaltatta az igét, s aminek a segítségével győzött az ördög fölött. Ezzel is megmutatva neki, hogy az elbizakodottságra való késztetése, istenkísértés volt. Ezért mondta Jézus a sátánnak: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet (Mt 4,7; MTörv 6,16).”

A harmadik kísértés talán a legerősebb: Az ördög felvitte Krisztust egy magas hegyre, és panorámaszerűen elvonultatta szemei előtt a világ országait, gyönyörű épületeit és a természet minden szépségét, elrejtve az Üdvözítő elől a bűn okozta borzalmakat. Ezúttal nyílt kártyákkal játszik. Ő akar lenni a világ Istene (vö. 2Kor 4,4), mindezt Krisztusnak adja, ha a Megváltó leborul és imádja őt. Krisztusnak ez amiatt lehetett nagy kísértés, mert úgy kínálta fel neki az ellenség az emberiség megváltását, hogy közben szakadjon el az Atyától való egységétől és engedelmességétől. Megvalósíthatná minden jó elképzelését az emberiség javára úgy, hogy közben a sátánt szolgálná. Ennél a pontnál érdemes megjegyezni, hogy Lukács evangéliumában ez a kiegészítés áll a sátán szavait illetően: „Néked adom mindezt a hatalmat, és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom; azért ha te engem imádsz, minden a tiéd lesz (Lk 4,6-7).” Ekkora pimaszságot el sem lehet képzelni, mégis létezik. Egyrészt jogilag soha sem kapott a sátán hatalmat a Földünk fölött, csupán bitorolja azt, amióta az ember elbukott az első bűnesetkor, másrészt kimutatja valódi jellemtelenségét és eltorzult személyiségének vonásait akkor, amikor ő a bukott teremtmény a Teremtő helyére akar állni. Ehhez hasonlóan jár el minden ember, amikor nem a Szentírás által megismerhető valódi, élő Istent imádja, hanem egy róla kialakított képet vagy fogalmat. Vagy amikor a világ csábításainak engedve megalkuszik Isten szavával és az Ő törvényével, a tíz parancsolattal, amikor a megélhetésére vagy más szempontokra hivatkozva inkább akar engedelmeskedni, tetszeni az embereknek, mint az Istennek. Pedig a főtanács elé idézett apostolok nyíltan megmondták a főpapnak, és az írástudóknak, és ez a bibliai alapelv ma is áll: „Inkább kell engedelmeskednünk az Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29).”  

Aki az Isten szavának akar engedelmeskedni, még ha emiatt hátrányban, vagy megvetésben is lesz része, az biztosan számíthat Isten védelmére; és ha vértanúságot is kell szenvednie, Krisztus feltámasztja őt az igazak feltámadásakor és magával viszi az isteni dicsőségébe (1Tessz 4,16-17; 5,24). Aki Isten szavának engedelmeskedik, annak nem eshet semmi bántódása, mint ahogyan a sátán sem taszíthatta le Krisztust a templom vagy a hegy ormáról. Jézus szerint még a hajunk szálai is számon vannak tartva és egyetlen verebecske sem esik le a fáról Atyánk tudta nélkül. Aki Istenbe vetett hittel és imával ellenáll a kísértőnek és a saját bűnös kívánságainak, az előbb utóbb győzni fog: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok (Jak 4,7-8a).”

Kedves olvasó, szívemből kívánom, hogy én is és Te is tanuljunk meg Krisztussal győzni a bűn fölött úgy, ahogyan Krisztus is győzött és erre nekünk példát adott. A győztesnek Krisztus ezt ígéri: „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,7).”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.