Miután Krisztus három tanítványával, Péterrel, Jánossal és Jakabbal lejött a Tábor hegyéről, a hegy lábánál a másik kilenc tanítványt megalázó és csalódott helyzetben találta. Az írástudók vitatkoztak velük (Mk 9,14) amiatt, hogy egy apának a fiában lévő néma démont nem tudták kiűzni (vö. Mk 9,14-29), holott erre Jézustól korábban hatalmat kaptak (vö. Mk 6,7.13). Ezúttal azt fogjuk megvizsgálni, hogy a tanítványok miért nem tudták ezt az ifjút megszabadítani a gonosz lélek hatalmából, és milyen váratlan fordulat történt akkor, amikor Jézus a sokaság közé érkezett. Ezután, látni fogjuk, hogy mi volt a szabadítás feltétele, és végül milyen tanulságot vonhatunk le mindezek alapján a saját életünkre nézve.

A Tábor hegyén Jézus megmutatta a három apostolnak isteni dicsőségét, akik láthatták Jézus arcát és ruháját csodálatosan ragyogni, és tanúi lehettek annak, hogy a Mesterük Mózessel és Illéssel beszélgetett. Hallották az Atya szózatát az égből: „Ez az én szerelmes Fiam, Őt hallgassátok (Mk 9,7b).” A három tanítványnak jó volt ebben a táborhegyi tapasztalatban részesülni, amely során Jézus Mózessel és Illéssel éppen a saját megváltói haláláról beszélgetett. Mózes Jézus megváltói halálára való tekintettel már korábban feltámadt; ebbe az eseménybe Júdás levele enged bepillantást az olvasónak (vö. Júd 9). Illés pedig „tüzes szekéren” ragadtatott el (vö. 2Kir 2,1-18). Ő nem halt meg, hanem testében átváltozva ment a mennybe. Csak Énokról és Illésről tudjuk a Szentírásból, hogy ők elragadtatással jutottak a mennybe. Ám nekik is szükségük volt a Megváltó Krisztusra és a megváltásra, ugyan úgy, mint ahogyan Mózesnek is. Ha Jézus megváltói helyettes áldozata nem sikerült volna, vagy Jézus ezt nem vállalja önként, akkor ők is örökre elvesznek minden emberrel együtt (vö. Róm 6,23; 5,12; 3,23; Iz 1,5b / Károli fordítása). Azaz nekik is meg kellett volna halniuk örökre.

Jézus tehát fénylő arccal és a három apostolával a hegy lábánál egybegyűlt sokasághoz érkezett, ahol az írástudók az ottmaradt kilenc tanítvánnyal versengtek, vitatkoztak a sikertelen démonűzés miatt. Az történt, hogy amint az ifjú szabadítása nem következett be, néhány írástudó elkezdte kétségbe vonni mind a tanítványok, mind Jézus hatalmát, és ezzel együtt Krisztus hitelességét is. Hiszen íme, egy megszállott fiú, akin nem tudtak segíteni. Ebből az következik, hogy ők csalók. Ehhez hasonló esetet, ahol a tanítványoknak nem sikerült volna a démonok kiűzése, nem találunk az evangéliumban; minden bizonnyal ez az egy eset volt ilyen rázós és megalázó a számukra.

A nép már-már az írástudóknak adott igazat, amikor Jézus a helyszínre érkezett. Jézus látta és hallotta, hogy a tanítványaival vitatkoztak az írástudók, ezért megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok egymással (Mk 9,16)?” Ekkor az édesapa szólalt meg és mondta el, hogy a fiában néma lélek van, „mindenütt megragadja őt, földhöz vágja, ő pedig tajtékzik, a fogait csikorgatja és megmerevedik (Mk 9,18).” Kérte a tanítványokat, hogy segítsenek, de azok nem tudták kiűzni a démont. Jézus erre ezt válaszolta: Ó, te hitetlen nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek titeket (Mk 9,19)?” Ezt a kemény dorgálást Jézus elsősorban a tanítványainak mondta, mert ők voltak a hitetlenek, és ez volt az egyik fő oka, hogy miért vallottak kudarcot ebben az esetben. Jézus máskor is megfeddte a tanítványokat a hitetlenségük miatt (vö. Mk 4,40), most is ezt tette, de általánosan fogalmazott, hogy a tanítványok nyilvánosan ne szégyenüljenek meg. Természetesen rajtuk kívül az ott álló írástudókra is vonatkozott ez a kijelentés, mert ők egyáltalán nem akartak hinni Jézusban (vö. Jn 5,40.44.46-47). Amikor Krisztus elé vitték a gyermeket, a sötétség fejedelme és az Élet Ura találkozott egymással ebben a küzdelemmel. Minden bizonnyal a menny angyalai és a sötétség erői is figyelemmel kísérték ezt a természetfölötti küzdelmet. Jézus az apától érdeklődött, hogy a fiú mióta szenved ebben a bajban. Ezzel időt hagyott, hogy a gonosz lélek néhány pillanatig nagyobb erővel mutatkozzék meg a fiú felett, hogy azután Jézus szabadítása még nyilvánvalóbbá váljon mindenki számára.

Az apa így szólt: „Ha valamit tehetsz, légy segítségünkre és könyörülj rajtunk (Mk 9,22).” Jézus ezzel szemben világossá tette, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz (Mk 9,23).” Ebből megérthetjük azt, hogy a gyermek szabadításához nem Jézusban kevés a hatalom, hanem az apában kevés a hit, - a tanítványokról nem is beszélve. Életünk minden helyzetében az Istenbe vetett bizalom teremti meg az alapot arra, hogy az Isten értünk cselekedni tudjon. A Krisztusba vetett hit, a bizalom mozdítja meg a mindenség karját, és cselekszik mindazokért, akik hitből Istenre hagyatkozva élnek nap, mint nap. Ne sebezzük meg az Isten szívét azzal, hogy nem bízunk benne! Hogyan érezheti magát egy édesapa, ha a saját gyermekének nincsen bizalma iránta? Mennyivel inkább így van ez a jó Istennél, aki az üdvösségünkért a legnagyobb árat „fizette meg” azzal, hogy Jézust adta oda értünk a Golgotán, hogy ezzel mind Jézus, mind az Atya kinyilvánítsa azt, hogy az Isten szeretete és irgalma örökkévaló a bűnös ember iránt (vö. Jn 3,16; Róm 8,32). Mindez azért van, hogy megtérjünk bűneinkből és Istent viszontszeretve, napról napra a Szentlélek erejéből Isten parancsolatainak engedelmeskedjünk (vö. Jn 14,15.21; 1Jn 5,2).

Ebben a helyzetben végül is az apa felkiáltott: „Hiszek Uram! Segíts hitetlenségemen (Mk 9,24b)!” Amikor valaki a megmaradt parányi hitét kételkedés nélkül a jó Istenbe veti, akkor az Atya fölhatalmazva érzi magát arra, hogy mivel a gyermeke hozzá kiáltott, az üdvössége érdekében cselekedjen. Amikor Jézus ráparancsolt a gonosz lélekre, az úgy ment ki belőle, hogy a lehető legnagyobb kárt hagyjon benne. A fiú olyan lett, mint aki meghalt. Krisztus számára azonban nincsen reménytelen helyzet. Ő az élet és a halál Ura. Ő mondta később János apostolnak Pátmosz szigetén, hogy: „nálam vannak a sírnak és a halálnak kulcsai (Jel 1,18b)”, ezért neki semmi sem lehetetlen. Lehajolt a fiúhoz, és fölállítva őt egészségben adta vissza az édesapjának. A tanítványok nem sokkal később megkérdezték tőle, hogy: „mi miért nem tudtuk kiűzni azt (Mk 9,28)?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Ez a fajzat semmivel sem űzhető ki, csak könyörgéssel (és böjtöléssel).” A zárójelbe tett utolsó kifejezés a legtöbb eredeti evangéliumi kéziratban nem szerepel, de a mondanivaló így is érthető.

Mit jelent Jézusnak ez a válasza? A református egyház új Bibliafordítása így fordította le ezt a mondatot: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal (Mk 9,29).” Itt nem csak arról van szó, hogy a tanítványok nem imádkoztak aközben, amikor megpróbálták a néma démont kiűzni; ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy Isten hatalma Jézus neve által megnyilvánuljon. Ebben a szentírási szakaszban többről van szó. Arról, hogy a kilenc tanítvány minden bizonnyal féltékeny lehetett Péterre, Jánosra és Jakabra, hogy Jézus miért csak őket vitte fel a Tábor hegyére. Ezt onnan tudhatjuk, hogy ezt követően, Kafarnaumba menet az úton a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük (vö. Mk 9,33-34; Lk 9,46. 22,24). Ezt a szellemet hozták onnan a Tábor hegy alól magukkal, és ez volt bennük akkor is, amikor a megszállott ifjún segíteni próbáltak. Krisztus Lelkének gyümölcsei nélkül azonban a Szentlélek ajándékai sem működnek.

A Szentlélek ajándékainak (vö. 1Kor 12,7-11) – köztük a gyógyítás ajándékának – a működése látványos, de a Szentlélek gyümölcsei (vö. Gal 5,22) nélkül semmit sem érnek, sőt a sötétség fejedelme is utánozhatja valamennyit; általa is történhetnek „csodák” és gyógyulások (vö. 2Tessz 2,9; Jel 13,13; 16,13-14; Mt 24,5.24). Sátán képes arra, hogy valakire a betegséget rálehelje, majd visszavegye róla. Ezért egy-egy csodálatos gyógyulás még nem föltétlenül Isten műve. Ezt fontosnak tartom hangsúlyozni, mert nem minden „csodadoktor” és gyógyító kapta a hatalmát Krisztustól, és most az utolsó időben a Sátán is megsokszorozza megtévesztő hatalmát, hogy ha lehet, a választottakat is megtévessze, - Jézus szavai szerint (vö. Mt 24,24). Ha valakinek az életében viszont ott van a másik iránti önfeláldozó szeretet, és a Lélek más gyümölcsei is fellelhetők nála, akkor elmondhatjuk, hogy a csodálatos gyógyulás Krisztus által történhetett.

A tanítványok féltékenységén, hatalmi versengésén kívül az imában való meglankadásuk is oka volt annak, hogy a fiú nem szabadult meg általuk a néma démontól. Amikor valaki azzal van elfoglalva, hogy másokhoz méregeti magát és verseng, akkor nem az Úrral beszélget, akkor nincsen békesség és szeretet a szívében. Ilyenkor hogyan is nyilatkozhatna meg Krisztus hatalma rajta keresztül? Az ember sokkal inkább az, ami a szívében van, és nem az, amit mond. Sokakat meg lehet szavak által téveszteni, de az ember élete és cselekedetei megmutatják kinek-kinek a valódi arcát. Jézus szerint: „a gyümölcseiről ismeritek meg őket (Mt 7,20)”. Romlott fa nem hoz jó gyümölcsöt, jó fa pedig nem hoz rossz gyümölcsöt. Minden fa a gyümölcseiről ismerhető fel. A gyümölcsök az életünk és a tetteink. A fa pedig mi vagyunk leplezetlenül. Ideig-óráig valaki rejtegetheti valódi énjét az emberek előtt, de a Szentlélek gyümölcsének a hiánya megmutatja mások számára is azt, hogy Krisztussal és a Szentlélekkel nincsen valódi és állandó közössége. Ez kiütközhet a türelmetlenségében, a széthúzásra való törekvésében, a természetes önzésében, a tobzódásában, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem. A nagyobb és más bűnök ilyenkor rejtve maradnak az emberek előtt, de nem Isten előtt (vö. Gal 5,19-21).

A saját életemre nézve a tanítványok kudarcát szemlélve tanulság lehet az, hogy ne azzal foglakozzam, hogy a másik ember esetleg több képességet, jobb lehetőségeket kapott az Istentől, mint én, hanem e helyett ismerjem fel, hogy én mit kaptam, és azzal szolgáljak a Teremtőmnek minden ember javára. Legyek állhatatos az imában (vö. Róm 12,12b; Ef 6,18) és szeressem azokat, akiket az Isten mellém adott a családban, a munkahelyen vagy az egyházközségben, és ne legyek személyválogató (vö. ApCsel 10,34; MTörv 10,17). Ne menjünk bele Isten ügyét illetően vitákba, ha erre egy mód van (vö. Róm 12,18), mert az Úr Jézus nem vitatkozni, hanem emberek üdvösségéért való munkára küldi a világba minden tanítványát (vö. Mt 28,18-20). Isten művében nincsen kis és nagy munka, hanem Isten iránti szeretetből végzett munka van, és az e nélkül a szeretet nélkül végzett munka semmit sem ér.

Krisztus szolgálatában nincsenek „kis” és „nagy emberek”, hanem engedelmesek vannak, alázatosak, és minden Istenért végzett munkájuk mellett is tudatában vannak annak, hogy csak kegyelemből üdvözülnek, hit által, (vö. ApCsel 13,39; Róm 3,23-24.28; 4,5; 6,23b; 9,16; 8,28-33; Ef 2,8-9). Ebből kifolyólag érdemeink Isten előtt nem lehetnek, mégis boldogok lehetünk, mert Isten gyermekeivé fogadott minket Fia, Jézus Krisztus által.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.