Jézus az elveszett juhról szóló példabeszédet akkor mondta el, amikor közeledtek hozzá a vámosok és a nyilvános bűnösök; a farizeusok és az írástudók pedig zúgolódtak emiatt (vö. Lk 15,1-7). A példázatot így olvassuk Lukács evangéliumából: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, haza megy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat! Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre (Szt. Jeromos Katolikus Bibliatársulat fordítása, Bp., 2002).”

A példázat azzal kezdődik, hogy ha közületek bárki ott hagyná a kilencvenkilencet az egy elveszettért, hogy megkeresse azt, akkor ezt mennyivel inkább megteszi a jó Isten. Krisztus, a mennyben minden teremtett lény királya otthagyta a bűnben el nem veszett angyali rendeket és Isteni hatalmát letéve (vö. Fil 2,6-7) Istenfiaként és Emberként jött el a Földre, hogy megmentse az egy elveszett emberiséget. Ennek a súlyát és jelentőségét itt a Földön sosem fogjuk tudni igazán felfogni és értékelni, mert nem tudjuk mit jelent bűntelen, romlatlan világban élni. Nem tudjuk mit jelent az élet teljességével úgy rendelkezni, mint aki azt mondta magáról, hogy „én vagyok az Élet”. Nem tudjuk, hogy mit jelent az, hogy Krisztus, mint teremtő Isten (vö. 1Kor 8,6. Kol 1,16-17. Zsid 1,1-3) jött el a bűnben elveszett teremtményeiért a megromlott emberi természetünket magára véve (1Jn 4,2), és Isten Fiaként és Emberfiaként élt közöttünk mindenben hasonlóvá lévén hozzánk, úgy hogy közben bűnt nem követett el (vö. Zsid 2,17. 4,15). Nem ismerjük a menny valóságát olyan tisztán és színről színre, mint, ahogyan az valójában van, bár annak az előízét megtapasztalhatjuk a szeretetben és az újjászületésben a Szentlélek által. Nem tudjuk mit jelent úgy megküzdeni a kísértővel és a bűnös emberi hajlamokkal, hogy abból soha, egyetlen egyszer se foganjon meg a bűn (vö. Jak 1,15). Mindenkor embernek maradni, Istenfiaként is, és sohasem vétkezni még gondolatban sem; ezt tette értünk Krisztus. Miért? Hogy a tiszta és igaz jellemével a helyettesünk lehessen a keresztáldozatban, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az elveszett juhról (bárányról) szóló példabeszédben azt olvastuk, hogy az elveszett juh tulajdonosa megy el érte, hogy megkeresse azt. Nem csupán a jó pásztor, hanem a tulajdonos (vö. Jn 10,11). Az egyetlen jogos tulajdonos pedig maga Krisztus (1Kor 6,20. 3,23 /Róm 14,8), aki a saját vére árán váltotta meg azokat, akik benne hisznek és az Ő szavára hallgatnak az emberi vélekedések és tekintélyek helyett (vö. 1Kor 7,23).

Keresztelő János rámutatott Krisztusra és így szólt: „Íme az Isten báránya, aki elveszi (hordozza) a világ bűneit (Jn 1,29)!” Ártatlan áldozati báránnyá lett, minden egyes bűnében elveszett „bárány” helyett éppen úgy, ahogyan Izaiás próféta már a Megváltó előtt hétszáz évvel ezt a Szentlélek indítására leírta: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek… (Iz 53,6-7).” Az első bűn elkövetése óta minden egyes áldozati bárány, amelyet Isten népe bemutatott a bűneiért áldozatul az ószövetségi szentélyszolgálatban, azok mind Krisztusra mutattak és benne teljesedtek be. Krisztus áldozati halálára való tekintettel, nem halt meg azonnal Ádám és Éva a bűn elkövetése után, de meghalt egy bárány, amelyik Krisztus áldozatát jelképezte, mert Isten bőrruhákba öltöztette fel az első emberpárt (vö. Ter 3,21. 1Pt 1,18-19).

A példázatból annak a mozzanatnak, hogy a bárány tulajdonosa megtalálja az elveszett juhot, és a vállán haza viszi, - kimondhatatlan ára van. Ez az ár, Jézus valóságos és az Atya „szívbeli” áldozata a Golgotán. Mi komolyan vesszük-e azt, hogy az elveszett „a bárány”, a bűnös ember önmagától nem tud kiszabadulni? Ha a bűneink és az önzésünk fölött saját magunktól is meg tudnánk szabadulni, akkor Krisztusnak nem kellett volna sem emberré lenni, sem meghalni a kereszten. Ám a báránynak legalább bégetni kell, amikor meghallja a jó pásztor szelíd, nyugodt és bíztató hangját. Az a „bárány”, amelyik nem akar megszabadulni, és jól érzi magát elveszetten, azt a jó pásztor sem tudja megmenteni. Az ilyen „bárányért” Jézus hiába halt meg, és hiába hozta meg a legnagyobb áldozatot. Kevesen tudják a Szentírásból azt a világos tanítást, hogy az örök élettel szemben nem az örök gyötrelem, hanem az örök elveszés, az örök kárhozat, vagyis a második és végleges halál, a megsemmisülés van (Jn 3,16. Jel 2,10b-11. 20,14-15. 21,8). A jó Isten tudja ezt, és nekünk is kinyilatkozatta a Bibliában. Kinyilvánította megmentő szeretetét és feltárta a szavával a Szentírásból a bűn problémáját, mi szerint „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23a). Nemcsak az első halál, amikor a földi életünk véget ér, hanem a második is. Azok az emberek azonban, akiket elért az Isten Jézusban megmutatkozó szeretete, és viszont szeretik az Istent, azok hit által Jézus érdemeire való tekintettel igazzá lesznek Isten előtt, mert az Úr megbocsátja vétkeiket ingyen és kegyelemből (vö. Róm 4,5. Róm 3,24. Róm 8,28-30.33 Róm 9,16. 1Kor 1,30. Ef 2,8.9. Zak 3,1-5. 2Sám 12,13, stb.)! Az Isten irántunk való szeretete készteti a hívő embert arra, hogy ne éljen úgy, mint a többi ember, hanem Istennek tetszően, az Ő parancsolatai szerint éljen (vö. Róm 12,2). Ekkor érzi át az ember tehetetlenségét arra nézve, hogy erre képtelen, és az Istenhez kiált minden nap, mint a bárány, amelyik fennakadt a bozóton, de meg akar szabadulni, mert meghallotta a jó pásztor hangját. Az Úr pedig napról napra megtanít minden benne bízót azzal a hittel és bizalommal élni, amivel Jézus is élt itt a Földön, amikor az Atyára támaszkodott. Elküldi a Szentlelket a hívő embernek és a hívők közösségének, hogy elvezérelje őket minden igazságra. És amikor az Isten ember iránti szeretete és a hívő ember Isten iránti szeretete találkozik és „frigyre lép”, akkor már nincsen hatalom sem az égben, sem a földön, ami, vagy aki elszakíthatná az ilyen embert az Istentől (vö. Róm 8,31-39). Ekkor kezdődik el a hívő ember Istennel járása és megszentelődése, amely élete végéig tart. A hit általi megigazulás azonban nem jogosíthat fel senkit arra, hogy továbbra is vétkezzen (vö. Gal 5,25). Pál apostol szerint ez olyan, mint hogyha a bűneibe visszaeső ember újra és újra keresztre feszítené a mindenség Urát. Aki az Isten szeretetének és kegyelmének a hatása alatt nem akar engedni az élete folyamán az Úr Lelkének, hanem inkább enged a bűnnek és abban él, arra az ítélet napján visszahárulnak a bűnei (vö. Mt 18,23-35. Mt 22,11-14. Ez 33,12-20. Préd 12,15-16), és amit elvetett azt kell, hogy learassa, a bűn zsoldját, az örök halált. Miért? Azért mert csak az léphet át az Isten Országába az első feltámadáskor (vö. Jn 5,29. 1Tessz 4,13-17. 1Kor 15,23), és az kapja meg ezer évvel később (vö. Jel 20,5a) az újjáteremtett Földet is, aki nem viszi át a bűnt az újjáteremtett testében is abba a világba, amelyről azt ígérte az Örökkévaló, hogy „nem lesz kétszer veszedelem” (Náh 1,9). Vagyis a bűn vérrel és erőszakkal áztatott történelme még egyszer nem fog elkezdődni. Ez óriási örömhír. Sajnos azonban, ez a tiszta bibliai tanítás a kereszténység nagyobb része előtt ismeretlen, mert úgy gondolják sokan, hogy a hit általi megigazulás alapján az Atya a bűneit megvalló bűnöst mindenkor igaznak nyilvánítja. Ez önmagában igaz lehet, csak, hogy az ítéletben az is nyilvánvaló lesz, hogy ki azonosult a bűnével és ki az, aki mindennap felvette a küzdelmet ellene és inkább engedett az Isten Lelke indításainak, mint a bűnnek. Ezt szerencsére egyetlen ember sem tudja eldönteni a másikról. De az Úr „a szívek és a vesék vizsgálója” jól ismer minden indítékot és titkos vágyat. Sokan vannak, akik látszólag igaznak tűnnek az emberek előtt, de Isten a szívükbe lát, és tudja róluk, hogy képmutatók. Mások pedig a Szentírás szavaival élve „rettegve munkálják” az üdvösségüket, nem bizakodnak el, hanem bíznak abban a Bíróban, aki emberként a legnagyobb árat hozta meg az ember üdvösségéért. Ezek végül felmentést kapnak Jézus érdemeiért, mert az életükben láthatóvá váltak a Lélek gyümölcsei (vö. Gal 5,22) és a szeretet konkrét tettei (vö. Mt 25,31-46. Jel 14,13). Mivel az ítéletet az Atya teljesen a Fiúra, Jézusra bízta, ezért minden ember végső sora Krisztus kezében van, de a saját kezünkben is a szabad választásunk révén addig, amíg ezen a Földön élünk.

Amikor a bárány a jó pásztornak, az igazi tulajdonosnak a vállára kerül, akkortól már minden kétséget kizáróan haza is viszi azt, és örül neki, és Istennel örülnek a menny el nem bukott teremtményei is.

Vajon megsejtünk-e valamennyit Istennek az irántunk való szerelméből, amikor azt olvassuk a példázatban, hogy mindenki örül, a szomszédok is a megkerült juhnak. Mert Krisztus ezt mondja: „örüljetek velem”; így tud örülni az Úr egy nyomorult ember megtérésének, mert akkor megajándékozhat érdemeink nélkül az örök élettel, az isteni javakkal, egészséggel, olyan testtel, amelyik nem betegszik és nem öregszik meg (vö. 1Kor 15,42-44a), és mindennel, ami Krisztusé az Atyánál, hogy az a miénk is legyen. Sőt, „boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet (Mt 5,5).” Hogyan nyerhetik örökségül ezt a Földet, hogy ha az erőszakosak és a csalók elragadják, és lepusztítják, ők pedig meghalnak? Hát úgy, hogy Isten újjáteremti, és a megváltott gyermekeinek adja (vö. Jel 21,1-7. 2Pt 3,13). Különben Jézus nem mondta volna, hogy „a szelídek örökségül bírják a Földet”. Krisztus annak örül, hogy ha megmenthet, a sátán akkor ujjong, hogy ha elveszíthet minket. Ez nem álltatás kedves olvasó, ez a Szentírásban Isten ígérete, amelyről azt írja a Zsidókhoz írott levél, hogy „lehetetlen, hogy az Isten hazudjon” (Zsid 6,18), a Számok könyvében pedig ezt olvashatjuk: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-e ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy azt ne teljesítené (4Móz 23,19)?”

Mi ne mondjuk, azt, hogy nekünk nincsen szükségünk megtérésre, mert akkor nem is fog bennünket megtalálni Krisztus. Ő bár ott van az Atyánál, hogy szüntelenül közbenjárjon értünk, mint örök főpap (vö. Zsid 4,15-16; 1Jn 2,1; 1Tim 2,5-6), és eltörölje bűneinket, de Szent Lelke által itt van azokkal, akik engednek és akarnak engedelmeskedni Krisztus szavainak mindenben (vö. Róm 16,25-26). Nincsen olyan gyenge, elveszés határán álló bűnös ember, akit Krisztus meg nem szabadítana, hogy ha ő hozzá kiált és elismeri a bűneit! Az Atya, „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk (Róm 8,32)?”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.