Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus két alkalommal is megszaporította a kenyeret és néhány halat, amiből több ezer ember evett. Az étkezés befejezése után Jézus kérésére a maradékot is összeszedték. Első ízben öt kenyeret és két halat szaporított meg, és mint egy ötezer férfi evett belőle, nem számítva az asszonyokat és a gyermekeket, és tizenkét kosár maradékot szedtek össze (vö. Mk 6,32-44; Jn 6,1-13). A második alkalommal hét kenyeret és pár halat áldott meg, és abból négyezren ettek. A tanítványok ezúttal hét kosár maradékot gyűjtöttek össze (vö. Mk 8,1-10).

Az első kenyérszaporítás leírásai közül a János evangéliumának a beszámolója a részletesebb, ezt egybevetve Márk evangéliumával néhány mozzanatra lettem figyelmes.

Az első mozzanat, ami feltűnik, az Jézusnak a sokaság iránti könyörületessége (vö. Mk 6,34). A Mester nem azon gondolkodik, hogy mit fog nekik tanítani, hanem azon, hogy ott a Tibériás tenger északkeleti partján, - amely akkor elhagyatott vidék volt, - mit fognak enni ezek az emberek. Ezt olvassuk: Jézus „megszánta őket” …. A görög szónak azonban gazdagabb jelentéstartalma van. Ezt a kifejezést így adja vissza az egyik szótár: „könyörületességre indul, összefacsarodik a szíve, összeszorul a torka vagy a belső részei remegnek a felindulástól, amit megrendítő látvány, esemény stb. váltott ki”. Ebből a körülírásból már érzékelni lehet azt, hogy Jézus hogyan nézett az emberekre és azt is, hogy mennyire a szívén viselte a napi szükségleteiket is az üdvösségük mellett vagy éppen annak érdekében. Jézus ezzel a mély és belső szeretetből fakadó megindulással fordult az egyes emberhez (vö. Mk 1,41), neki fontos minden egyes ember személye és üdvössége; Ő mindenkiért egyenként odaadta az életét ugyanazzal a szeretettel, mint amivel a kenyeret és a halat megszaporította a számukra.

A második mozzanat, amire felfigyeltem az a következő: ha Jézus valamit cselekedni akar, abba valamilyen módon bevonja a tanítványait is. Jézus mindenkor közösségi ember. Állandó és meghitt kapcsolatban van az Atyával és ebbe a közösségbe hívja meg az ő tanítványait is. Ennek érdekében gondolkodtatja őket, párbeszédet kezdeményez velük, hogy miképpen lehetne ételt adni ekkora sokaságnak. Hadd legyen egy kicsit a tanítványoknak is gondja az, ami az Istent foglalkoztatja. Az Isten számára ez nem gond, a nehézség viszont addig fenn áll, amíg a tanítványok magukévá teszik, hogy ők is minden pillanatban másokért éljenek, miként Jézus. Ezért kérdezi meg, hogy: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?” Fülöp gyakorlati emberként ránézésre is megállapította, hogy kétszáz dénár áru kenyér sem elég ennyi embernek. Kérdésében azonban a hitetlenség hangja is kicsendül. Az evangélista feljegyzi, hogy azok, akik ettek, csak a férfiak voltak ötezren, nem számítva az asszonyokat és a gyermekeket, tehát mintegy tizenöt-ezren lehettek ott Jézussal. Láthatjuk, hogy Krisztus mindenkor az ő tanítványai, a benne hívők által akar cselekedni. Jézus szól, de a tanítványok telepítik le az embereket az étkezéshez. Jézus ad hálát az öt kenyérét és a két halért, de a tanítványok viszik oda egy kisfiútól ezt az ételt. Sőt Jézus felszólítja a tanítványait, hogy ők adjanak enni a sokaságnak. Ettől kezdve igei kijelentésünk van arról, hogy a Krisztusban hívők közösségeinek karitatív tevékenységet is el kell látni. Sőt, Pál apostol szerint a keresztények „a szentek szükségleteire adakozók” (Róm 12,13). Itt szenteknek a közöttük élő hittestvéreket érti az apostol, ők azok, akik meghaltak a bűnnek a keresztvízben, és feltámadtak az Istengyermekség életére, ezért nevezi őket szenteknek. Ők azok, akik részt vesznek a hívek szükségleteinek a betöltésén, enyhítésén úgy, mint Isten sáfárai, akik a reájuk bízott anyagi, szellemi és lelki javakat azért kapták, hogy azokból mások javára is fordítsanak. Milyen szomorú látni, azt, amikor extra autókkal és pazar gazdagságban vonulnak személyek és családok a templomba vagy az imaházba, miközben néhány paddal odébb meghúzódik egy-egy szegény özvegy, vagy elszegényedett nagycsaládos, vagy anyagilag lecsúszott ember úgy, hogy egyik a másikról alig tud valamit. Jézus könyörületre indult bármely ember iránt, minél bűnösebb, elesettebb volt valaki, annál inkább fáradozott érte. Ma ez mennyire jellemzi azokat, akik kereszténynek vallják magukat? Csak annyira, amennyire Krisztussal élő és állandó kapcsolatban vannak, mint a szőlőtő a szőlővesszővel. Aki a hívő élete folyamán nem teszi magáévá Krisztus gondolkodásmódját és a másikért való élés gyakorlati szolgálatát, az valójában csak álltatja magát, de nem keresztény, - teljesen mindegy, hogy melyik felekezethez is tartozik. Jézus a benne hívők által is jelen akar lenni ebben a világban.

A harmadik mozzanat, amire felfigyeltem, az Jézusnak a cselekedete. Felmerül a kérdés, hogy Jézus az isteni hatalmával vitte-e végbe a csodákat, vagy az Atya hatalma és a Szentlélek ereje által? Erre sok hívő ember azt válaszolja, hogy Jézus a saját isteni hatalma által szaporította meg a kenyeret, hiszen Ő valóságos Isten is, nemcsak ember. Igen, valóban „benne lakozott az istenség egész teljessége testileg (Kol 2,9)”, és Ő bármelyik pillanatban magához vehette volna a saját isteni hatalmát, amit letett akkor, amikor emberré lett (vö. Fil 2,5-11), ám ha Ő a csodákat a saját isteni hatalma által vitte volna végbe, akkor mi hogyan tudnánk Őt követni? Hiszen arra szólít fel, hogy: „jöjj és kövess engem!” Ezért is és a Szentírás belső összefüggéseinek a kijelentései alapján is egészen biztos, hogy Jézus hit által szaporította meg a kenyeret, úgy hogy előbb hálát adott, feltekintett az égre és magában olyan hittel és bizalommal kérte az Atyát, hogy a szívében ezer százalékig bizonyosan tudta, hogy az Atya végbe fogja vinni ezt őérte. Bár mi is tudnánk így bízni az Istenben, ahogyan Jézus tudott! Ő megismertette velünk az Atyát és példát adott arra, hogy hit által mi is győzzünk, ahogyan Ő is győzött. Ezért mondta tanítványainak azt, hogy „ha akkora hitetek lesz is, mint a mustármag…”, akkor, amit akartok, az meg lesz néktek. Jézus ténylegesen feltárta azt, hogy az Atya viszi benne és általa végbe a csodákat (vö, Jn 10,25.38), mert azt is mondta, hogy „én semmit sem cselekedhetek magamtól” (Jn 5, 30a.19). A feltámadása és mennybemenetele óta azonban már teljesen birtokolja az isteni hatalmát úgy, mint teremtő és a mindenséget fenntartó Fiú az Atyával és a Szentlélekkel együtt (vö. Zsid 1,1-3). Lázár feltámasztásánál láthatjuk világosan, hogy az Atyához imádkozik: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem (vö. Jn 11,41-42)”. Jézusnak ebből az imájából értjük meg, hogy más csodái alkalmából is ugyanígy imádkozott, csak azokat minden esetben nem jegyezte fel az evangélium. Ezért kell a Szentírást a maga belső összefüggéseiben olvasni, vizsgálni és megérteni a Szentlélek segítségével.

Utolsó mozzanatként számomra az a megragadó, hogy Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy szedjék össze a sokaság étkezése után a maradékot, hogy semmi kárba ne vesszen (vö. Jn 6,12). Jézus nem élt pazarló életmódban, és az apostolok is többnyire egyszerű emberek voltak. Még Máté, a volt vámos is mindenben osztozott a Mester életformájával, azzal, hogy „az Emberfiának nem volt hová lehajtania a fejét”. Péter apostol egyszerű halász ember volt, távol állt tőle minden gazdagság, hatalom és pompa, hasonlóképpen a többi tanítvány esetében is, kivéve Júdást, aki harminc ezüstpénzért adta el az ő Mesterét. A kenyérszaporítás során az Isten bőséggel ellátta az éhező sokaságot, de azért a maradékot össze kellett szedni, hogy meg legyen becsülve az is! Isten minden ajándéka megbecsülendő és jó (vö. Jak 1,17), minden az emberért van, hogy az embert megörvendeztesse és segítse az örök életre vezető úton, ám ez a mai fogyasztói társadalmi szemlélet nem Isten szándéka szerint való. Egy embernek az értéke nem abban áll, hogy mije van és milyen befolyást tudott elérni a közéletben vagy bárhol, hanem abban áll, hogy az Isten Fia odaadta helyettes áldozatul önmagát a bűneiért, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Minél nagyobb egy-egy földnek vagy ingatlannak az értéke annál többet kérnek érte és annál többet fizetnek azért. Mekkora lehet az embernek az értéke, hogy ha a menny királya leszállt a trónusáról, és emberré lett, hogy minket megmentsen az örök haláltól? Miért? Azért, válaszolja az Úr, „mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,4).” „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak: az enyém vagy (Iz 43,1. Szent István Társulat fordítása).”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár, Logosz Kiadó, Bp., 1998. / Görög-magyar Újszövetség, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin János Kiadó, Bp., 2008.