Az Úr szavára Mózes réz kígyót állíttatott fel a pusztában egy póznára, amikor a nép zúgolódása miatt mérges kígyók marták meg őket. Aki feltekintett a réz kígyóra az életben maradt (vö. Szám 21,6-9). Korábban sehogyan sem értettem ezt a történetet.

Hogy lehet az, hogy miközben Isten tiltja a bálványimádást és bárminek a kultusz céljából történő kifaragását, ami a mennyben és a földön van (vö. Kiv 20,4, MTörv 5,8-11), itt mégis azt parancsolja Mózesnek, hogy éppen egy rézkígyót csináltasson, hogy mindenki arra tekintsen fel, és nem az élő Isten nevét hívják segítségül? Ráadásul a kígyó a Bibliában a sátán jelképe. Hogyan lehet a réz kígyó Krisztus előképe a Szentírásban, - mert kétségtelenül Jézus áldozatának előképéről van itt szó, ezt maga, Jézus azonosította több helyen is az evangéliumokban (vö. Jn 3,14, Jn 8,28, Jn 12,32).

A kérdésre adott válasz éppen a megváltásunk titkára mutat rá. A megértés kulcsát Pál apostol nyújtja ezekkel a szavakkal: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, (az Isten) bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,21).” Egy másik ige is idekívánkozik: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk, mert írva van: Átkozott minden, aki fán függ (Gal 3,13).” Itt a helyettes áldozat eszméjéről és valóságáról van szó, amely az egész ószövetségi áldozati rendszeren végigvonul. Ennek lényege, hogy egykor a zsidó hívő ember helyett egy ártatlan báránynak vagy tuloknak kell meghalni, amit a szövetség sátora előtt a bűnbánó a saját kezével ölt le. Ez a mai ember számára semmit sem mond, de ennek az az értelme, hogy a bűnös a bűnöket ráolvasta az ártatlan bárány fejére,- ezzel áthárította azt az állatra. A bárányt megölte, a pap bemutatta egészen elégő áldozatul az Istennek, a vérét a kőoltár szarvára kente, és a vérből bevitt a szent sátorba és hintett abból a kárpitra a szövetség ládája felé (vö. Lev 4,1-20. 6,30). Ezzel a véren keresztül a bűn át lett hárítva a szentélyre, ahol a frigyládában a tíz parancsolatot, a szövetség kőtábláit tartották. Isten jelenléte pedig látható módon megnyilvánult a frigyláda fölött. Azért kellet a vért a kárpitra (a függönyre) hárítani, mert a szövetséget, a tíz parancsolatot a bűn elkövetésével áthágták, és a megtört szövetséget helyre kellett állítani úgy a népnek, mint az egyéneknek minden alkalommal. Egy évben egyszer pedig a nagy engesztelési napon (vö. Lev 16 fej.) a főpap megtisztította a kárpitra hintett vért a nép imája és bűnbánata közepette, hogy a bűn ne csak áthárítva, de végleg törölve is legyen. Ezért van bűnbocsánat és van bűn eltörlés. Mindkettőt Krisztus, mint főpap végzi el a mennyei szentélyben (vö. Zsid 8,2, Zsid 7,22-27, Zsid 4,14-5,1-2, Zsid 9,11-12.14. 24-28). Ennek előképe volt az ószövetségi áldozati rendszer, mert Mózesnek mindent azon minta szerint kellett elkészíteni a Szent sátorra vonatkozóan, ahogyan az a mennyben van (vö. Jel 11,19).

Isten haragja kimondhatatlan a bűnnel szemben, de annál kimondhatatlanabb a szeretete irántunk bűnösök iránt. A bűnt nem lehet mentegetni, eltussolni, elhallgatni. A bűn a legnagyobb katasztrófa az emberiség történetében, amelynek zsoldja minden esetben a halál (vö. Róm 6,23). Ez elsősorban nem Isten büntetése, hanem csupán annak a negatív folyamatnak a szabadon engedése, amely során a Mindenható engedi, hogy a bűn beérjen, a bűnt bűnnel büntetve. Az Úr azt mondja, hogy a bűn zsoldja, a lázadásod bére a halál (az első és a második, végleges halál, ez utóbbi a teljes megsemmisülés, a kárhozat), mivel a világmindenségben jelen lévő isteni törvényt - amely az élet és a boldogság védelmét szolgálja, - áthágtad. Igazságtalanság lenne az, hogy folyton megbocsát valakinek az Isten, de a számláját az illető soha ki nem egyenlíti, a bűn adóságát soha sem törleszti. Az igazságosság és az Isten törvénye kívánja, hogy a bűn büntetve legyen (vö. Ter 2,17). Tehát az Istennek a bűnt büntetnie kell, de azt mondja neked és nekem: Rajtad, egyetlen módon segíthetek, úgy, hogy a büntetést a bűneid miatt, helyetted én szenvedem el. Én meghalok, hogy te élhess! Tehát Krisztus áldozata elfedező áldozat, elfedezi a bűnt, és befedezi az embert a bűnnel szembeni jogos isteni haraggal szemben. Ez olyan, mint amikor valakit jogosan agyon akarnak csapni, de valaki odaugrik eléje, hogy őt érje a csapás és ne azt, aki méltó rá. Ezt a csapást, ezt a kimondhatatlan áldozatot maga az Isten vállalta el: ebben az Atyának és Jézusnak is megvan a maga része, ez a kettőjük áldozata minden emberért. A Szentírás szerint: „békesség tanácsa lesz kettőjük között (vö. Zak 6,13).” Tehát nem úgy áll a dolog, hogy egy haragvó Istent a Fiúnak, Jézusnak kellene kiengesztelni. Ilyen a Szentírásban nincsen. Ez pogányságból átvett gondolat. Amint már egyik cikkemben írtam, Istent nem lehet a bűnnel szemben engesztelni, mert engesztelhetetlen. Ő ezzel, mint aki maga a Szent, Igaz és Jó, soha nem fog kiegyezni, és nem is kell engesztelni, mert Jézus szerint: „maga az Atya szeret titeket (vö. Jn 16,27)”. Éppen fordítva áll a helyzet: mi fordultunk el az Istentől a bűneink következtében és maga az Isten békéltetett meg önmagával minket Fia Jézus áldozata révén (2Kor 5,14-20 – lásd a Károli fordítást!), hogy bizalmunk legyen Őbenne. Ezért ne féljünk tőle, sem attól, hogy megvalljuk neki a bűneinket.

Visszatérve arra, hogy hogyan jelképezheti a rézkígyó a póznára tűzve a bűntelen Krisztust a kereszten, - most már lassan értjük azt, hogy úgy, hogy Jézus nem a saját bűnei miatt halt meg, hanem a mi bűneink miatt. Őt jelképezte az ártatlan leölt bárány (vö. Jn 1,29). Ha Krisztus ebben az emberi természetben, a húsvér testben egyszer is gondolatban vagy csak vágy formájában bűnt követett volna el, mi mindannyian elvesznénk! Nem tudom, hogy ezt tudjuk-e eléggé értékelni? Krisztusnak, mint emberfiának ugyan-úgy minden tekintetben és vonatkozásban kísértést kellett szenvedni és Isteni személyként, de Isteni hatalom nélkül önmagát megüresítve (vö. Fil 2,6-8) emberkét és nem Istenként kellett győzni a Kísértő, a kísértések és a bűn fölött, ahhoz, hogy a benne hívőkért helyettes áldozat lehessen. Ebbe a küzdelmébe főleg a pusztai megkísértése (vö. Mt 4,1-11) és a Zsidókhoz írott levél enged betekintést, amely szerint: „az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért (görögül: eulabeiasz= istenfélelem, hit és nem hódolat a pontosított fordítás szerint, Zsid 5,7).” Én korábban azt gondoltam, hogy Krisztusnak könnyű volt, mert Ő Isten Fia, de én csak ember vagyok. Ezt azért gondoltam így, mert nem ismertem a Szentírást mélyebb összefüggéseiben. Azonban a fentebbi idézetből is látszik, hogy Krisztusnak milyen hihetetlen imaküzdelmet kellett folytatnia naponta azért, hogy bűnt soha se kövessen el, és így a megváltónk lehessen. Valósággal bűnné lett értünk a kereszten, ahogy az apostol mondja, magára véve a világ minden bűnét, átokká lett értünk, és az Atyától teljesen elhagyatva halt meg a kereszten, ahogyan nekünk, benne hívőknek sohasem kell meghalni! Miért? Azért, mert Krisztus ekkor nemcsak az első halált, de a kárhozat halálát is elszenvedte, kifizetve ezzel a bűn zsoldját azokért és azok helyett, akik, hittel néznek fel rá (vö. Róm 6,23a). Ő a halálával és a feltámadásával elvette a bűneinkért járó büntetést, hogy teljes joggal nekünk adja azt, ami az övé: az istengyermekséget, hogy az emberi természetünk mellé (ami romlott) megkapjuk a Szentlelket, aki nemcsak hogy elvezet minden igazságra (vö. Jn 17,17), de a megszentelődés útján is fő támaszunk és tanácsadónk. Így a Szentlélek segítsége révén napról napra és évről évre magunkra ölthetjük Krisztus jellemvonásait: a szelídséget, a türelmet, az önzetlen szeretetet (vö. Gal 5,22). Így átalakul Isten hatalma segítségével a jellemünk és alkalmassá válunk arra, hogy Krisztus második eljövetelekor egy újjáteremtett testben a menny értékrendje szerint bűntelenül éljünk egy örökkévalóságon át.

Ez az evangélium, ez az örömhír, és ez valóság, ennek utána lehet járni, erről a Szentírás teljes összefüggésében, azok kijelentései nyomán meg lehet győződni, és ez a hit erősebb, mint a halál.

Tehát a kígyó a sátán jelképe, aki a megtestesült bűn jelképe, ő a bűn szerzője, aki kezdettől fogva hazug és gyilkos Jézus szerint (vö. Jn 8,44). Amikor Krisztus magára vette a világ bűneit, akkor Isten úgy bánt vele, mintha ő minden bűnök elkövetője lett volna, miközben az Atya és Jézus is tudta, hogy Jézus sosem követett el bűnt. Ezért mondja Pál apostol, hogy az Isten Krisztust bűnné tette értünk (vö. 2Kor 5,21).

A Mel Gibson Passió című filmje azért nem adja vissza hűen a Megváltónk szenvedéseit, mert ott csak brutális testi szenvedéseket látunk. Ennél mérhetetlenül nagyobb lehetett Krisztusnak a lelki szenvedése, az, hogy az Atya elhagyta Őt (vö. Mt 27,46), mert el kellet hagynia Őt. Azt hogy mit érezhetett az Atya eközben – aki maga a szeretet -, ehhez már nincsenek emberi fogalmaink. Ezt nem lehet testi szenvedések fokozásával pótolni, sem szemléltetni egy filmben. A zsoltáros azt írja a Szentlélek sugalmazására Krisztus haláláról a megváltásunk előtt több száz évvel, hogy: „a gyalázat megtörte szívemet (vö. Zsolt 69,21)”, Dániel könyve pedig hatszáz évvel az események előtt ezeket a megdöbbentő sorokat írja: „kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz (vö. Dn 9,26)”. Azt, aki egyedül volt igaz közöttünk, úgy irtottuk ki, mint a gyomot. „Senkije sem lesz”, annyira senkije, hogy még az Atya is elhagyta Őt. Ezért törte meg a gyalázat Jézus szívét. Egyedül ennek a ténynek a szemlélése tudja az embert megállítani a bűn útján, semmi más.

Az Isten kimondhatatlan árat fizetett értünk, ezért nem élhetünk úgy mintha „misem történt volna”. Mindazok, akiket a bűn mérge halálra kínoz és bármilyen állapotban is de (hittel) tekintenek fel Krisztusra, a Megváltóra, azoknak nem lesz részük a második és végleges halálban (vö. Jel 2,11), hanem feltámadnak Krisztus második eljövetelekor, és élni fognak és örülni örökkön-örökké, örülni és hálát mondani, annak az Istennek, aki értünk volt, van és lesz mindörökké.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos. Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002., Szent Biblia, fordította Károli Gáspár, Bp., 2002 (A zárójelbe tett igék esetében mindenképpen nézzük meg ezt a fordítást is!). Görög magyar Újszövetség, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin Kiadó, Bp., 2008., Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, szerk. Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.