Mi a törvény a Szentírásban? Amikor a keresztény ember a törvényre gondol, akkor, a Mózesnek adott sinai hegyi kinyilatkoztatásokat érti alatta. Ebben benne van a tíz parancsolat, az Isten örök erkölcsi törvénye, ami a törvény magva. Ehhez voltak rendelve az ún. ceremoniális törvények és a tisztasági törvények is. A ceremoniális törvények az áldozatbemutatással és az ószövetségi ünnepkörökkel foglalkoztak (vö. Leviták könyvét). A ceremoniális törvények pedagógus törvények voltak (vö. Kol 2,17), amelyek célja az volt, hogy a hívő embert Krisztushoz, a jövendőbeli Megváltóhoz vezessék (vö. Róm 10,4). Amikor a hívő zsidó ember bűnéért áldozati bárányt vitt a szentsátor bejáratához, akkor hitben elfogadta, hogy a bűnei miatt a báránynak kell megöletni és meghalni őhelyette. A bárány a Szentírásban Krisztust jelképezi (vö. Jn 1,29; Jel 14,1.4). Jézus a Golgotán a helyettes áldozatot önként vállalta minden bűnös emberért, ezért az evangéliumok szerint a szentély kárpitja kettéhasadt. Ezzel Krisztus beteljesítette a rá vonatkozó bárány előképet, és a ceremoniális törvények érvényüket vesztették. Ezt maga az Isten erősítette meg az előbb említett jelenséggel, és azzal, hogy Kr. u. 70-ben a rómaiak a jeruzsálemi templomot lerombolták. Azért rombolhatták le, mert Isten jelenléte távozott a templomból. Tehát az áldozatbemutatásra vonatkozó törvények az újszövetségben nem érvényesek, de nem így állunk a tíz parancsolattal.

A tíz parancsolatot maga az Úr Jézus hagyta érvényben, amikor a gazdag ifjúnak (vö. Mt 19,17-19) idézett belőle néhányat, vagy amikor így szólt: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. … míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egy jóta, vagy egyetlen pontocska el nem múlik (vö. Mt 5,17-18)”. Amikor Krisztus a főparancsról beszélt, akkor az Isten és az emberek iránti kettős szeretetparancsolatában a tíz parancsolatot erősítette meg és foglalta össze (vö. Mt 22,37-40). Az utolsó vacsorán pedig így szólt tanítványaihoz: „Tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” (vö. Jn 12,50), Jakab apostol a szabadság törvényeként említi az újszövetségben, amely egyben királyi-, és tökéletes törvény is (vö. Jak 2,8.10-12, Jak 1,25), Pál apostol az igazság törvényének nevezi azt (vö. Róm 9,31).

A tíz parancsolat érvényességét Luther is elfogadta a Kis Kátéjában, Kálvin pedig visszatért a Biblia szövegéhez és a tíz parancsolatot pontosan idézve írta le a Heidelbergi Kátéban. Az Kat. Egyház új Katekizmusa egymás mellett idézi a Biblia szövegét és a bevett és lerövidített egyházi formulát, a gyakorlatban az utóbbit érvényesítette a Szentírás szövegével szemben az idők folyamán mind a mai napig. Ez azt jelenti, hogy a katolikus egyház változtatott a tíz parancsolaton: a második parancsolatot törölte, a negyedik parancsolatnál a szombatot áttette vasárnapra azzal az indoklással, hogy Krisztus húsvét vasárnap támadt fel (lásd II. János Pál pápa „Dies Domini” kezdetű apostoli levelét a vasárnap megszenteléséről, 1998. május 31.). Sőt a negyedik parancsolatból a munka erkölcsi becsülete is elveszett, mert a „hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat … ( Kiv 20,9)” felszólítás teljesen kimaradt a katekizmusokból. A tízedik parancsolatot, a kívánság parancsolatát pedig az Egyház kettéosztotta, mivel a másodikat törölte, hogy így meglegyen a tíz. Tehát tíz parancsolat van, de a katekizmusban tulajdonképpen csak kilenc, mert az utolsó két parancsolat tulajdonképpen egy és nem kettő a Biblia szövege alapján (vö. Kiv 20,1-17, MTörv 5,6-21). Ezek nagyon érdekes és figyelemreméltó felfedezések a Szentírásból. Pál apostol a törvényt (vagyis a tíz parancsolatot) szentnek, igaznak és jónak mondja (vö. Róm 7,12), és hangsúlyozza, hogy „azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik” (Róm 2,13). Még számtalan igehelyet lehetne felsorolni amellett, hogy Pál apostol elvetette a ceremoniális törvényeket, a zsidó ünnepeket és a körülmetélkedést, de megerősítette a tíz parancsolatot. Ennek a kifejtésére itt nincsen mód.

A törvény magva, a tíz parancsolat azonban nem elég az üdvösséghez. Az ember képtelen a saját erejéből megtartani Isten erkölcsi törvényét. Meggyőződésre juthatunk arra nézve, hogy a tíz parancsolat minden igéjét komolyan akarjuk venni, de Isten kegyelme nélkül csak a bűn törvényét követnénk, amely Pál apostol szerint mélyen a testünkbe van írva (vö. Róm 7,14.22-23). A törvény által sosem nyernénk üdvösséget, mert az mindenkor elítélne bennünket. A törvény csak arra jó, hogy szemlélve bűnös állapotunkat Krisztushoz meneküljünk, aki azt mondta, hogy „aki énhozzám jön, én azt nem dobom ki (nem küldöm el)”. „Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg” (Gal 3,24). Pál apostol hangsúlyozza, hogy a törvény által senki sem igazul meg az Isten előtt, mert az igaz ember hitből él (vö. Gal 3,11). Megigazulni azt jelenti, hogy Isten nem bűnösnek és ennek következtében örök halálra méltónak nyilvánít, hanem ingyen, szeretetéből Krisztus áldozatára való tekintettel igaznak nyilvánít, és a megszentelődés során igazzá is teszi a hívő embert az élete folyamán. Krisztusnak tulajdonítja a mi törvényszegéseinket, és nekünk tulajdonítja Krisztus bűntelenségét, tisztaságát, stb. (vö. Zak 3,1-7). Ez az evangélium, ez a jó-hír, hogy az Atya és Krisztus a legnagyobb áldozatot hozta meg az emberért, hogy ha valaki hisz őbenne, el nem vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Nincsenek érdemeink az Isten előtt, mert valamennyi cselekedetünk mögött ott van az önzés, és az érdek. Isten előtt minden igazságunk olyan a Szentírás szerint, mint a „megfertőztetett ruha” (vö. Iz 64,5; 1,5), és Jézus szerint senki sem jó és senki sem szent, senki sem igaz, csak az Isten, és akit Isten annak nyilvánít, és azzá tesz az illető közreműködésével.

Az ószövetségben az áldozati törvények a hívő zsidó embert Krisztushoz vezették, amikor a bűnéért egy bárányt áldozott fel. Ezért akkor is és ma is csak a Krisztusba vetett hit által volt és van üdvösség. „Az igaz ember a hitből él” (Hab 1,4 és Róm 1,17). „A hit pedig a reménylett dolgoknak a valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés (Zsid 11,1)”, mindaz, amit Isten kinyilatkoztatott önmagáról, a megváltási tervéről, az örök üdvösségről, az Isten Országáról, mindaz, amiket Krisztus Urunk mondott; tulajdonképpen az Isten beszédéről és az Ő ígéreteibe vetett hitről van szó.

A törvény és az evangélium szempontjából két véglett kell elvetnünk a Szentírás alapján: 1. Az egyik tanítás szerint – és ez általánosan elterjedt – Krisztus eljövetelével megszűnt volna a tíz parancsolat és az Ószövetség igéinek a jelentősége és érvénye. Amint ezt fennebb láttuk, ez nem így van. Mert ha a törvény nem lett volna érvényben, akkor Krisztusnak nem kellett volna a törvényszegéseinkért meghalni. A jó Isten egyszerűen „amnesztiát”, bűnbocsánatot is hirdethetett volna, de nem így történt. Istenben nincsen változás és a változásnak árnyéka (vö. Jak 1,17), Isten és az Ő törvénye örök és változatlan. Nem szorul rá, hogy folyton tökéletesítse azt, mert az kezdettől fogva tökéletes, ennél fogva Krisztus Urunk betöltötte a törvényt és nem hatályon kívül helyezte azt (vö. Mt 5,17). Nem kellene-e nekünk ebben is Krisztus követni?

2. A másik véglet az, amikor a saját erőnkből akarjuk megtartani a tíz parancsolatot, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy nekünk Krisztust kell követni. Krisztus „édes igája és terhe (vö. Mt 11,28-30)” helyett emberi törvények igáját vesszük fel a nyakunkba, vagy helyezzük egymás vállára, miként Jézus idejében a farizeusok és az írástudók tették. Ezzel megerőtlenítjük Isten szavát, és az emberi, vallási előírásokat helyezzük Isten beszéde fölé, amire senki sem kapott felhatalmazást Krisztustól (vö. Mt 15,3.6.9!).

A helyes arány a következő: a törvény Krisztushoz vezérlő mesterré lett, „a törvény vége (= célja) Krisztus” (vö. Róm 10,4), mert amint szembesülök vele, azonnal Jézushoz megyek a bűneimmel, és megvallom azokat. Az örömhír az, hogy ezeket Krisztus elveszi, eltörli és nekünk adja az Ő Lelkét, az Igazság Lelkét. A Szentlélek bennünk lakozása által megkapjuk az isteni természetet a bűnös emberi természetünk mellé, és amíg a Szentlélek befolyásának engedünk, addig Isten a saját örök és változatlan törvényét a szívünkbe írja. Így az Isten törvénye, a mi saját törvényünk lesz, és könnyű lesz megtartani, nem úgy, mint korábban, amíg a tíz parancsolat csak ismeret volt a számunkra. Krisztus Lelke által Isten élete árad belénk, és Isten fiaihoz, lányaihoz méltóan akarunk élni ebben a világban. Pál apostol szerint a természetes (pszühikoi) ember számára ez bolondság, mert nem az Isten Lelke lakik benne, ezért nem is hiszi el, hogy ez az életforma lehetséges (vö. 1Kor 2,14). 

A jó Isten megígérte, hogy a bűn lázadásából vissza hozza a benne hívőket önmaga szentségébe és igazságába, a vele való közvetlen közelségbe, amelyet be is fog teljesíteni: „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem (vö. Jer 31,31.33-34; Zsid 8,10-12)”.

Hogy ha a tíz parancsolat tanítását és komolyan vételélt elhanyagoljuk, sosem fogjuk igazán értékelni az evangéliumot, és azt, hogy Krisztus mitől és miből váltott meg minket. Ez az olcsó kegyelem tana lenne, amely szerint elég, ha hiszel Jézus áldozatában, de Krisztus jellemvonásait már nem kell felölteni, és az Ő parancsolatait már nem kell annyira komolyan venni (vö. Jn 14,21.23-24). Pedig ne feledjük, Krisztus megváltói áldozata nem lehet menlevél a bűnök további elkövetésére (vö. Róm 6,1-23). A Törvény által nem válhatok igazzá, csak Krisztus által, de az Isten törvényére szükség van, hogy általa megtudjam, milyen állapotban vagyok, hogy legyen ismeretem a bűnről, azt felismerjem a Szentlélek által, és a bűnbánatban és a bűnvallomásban Krisztushoz térjek. Azért is szükség van rá, hogy rádöbbenjek arra, hogy Istennek mekkora áldozatot kellett hoznia értem. Pl.: a tágabb jelentéskörrel rendelkező törvény azt mondja, hogy „átkozott, ami a fán függ” (MTörv 21,23, Gal 3,13). Innen tudhatom meg, hogy Krisztus magára vette a bűn átkát a keresztfán függve, átokká lett értem, hogy mi benne hívők, Isten áldásaiban részesedjünk, amelynek vége az örök élet. Ezért a keresztény ember alapérzése a derű és a belső öröm, mert olyan reménysége van, amelyet ez a világ el nem vehet tőle sohasem.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos. Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002., Szent Biblia, fordította Károli Gáspár, Bp., 2002 (A zárójelbe tett igék esetében mindenképpen nézzük meg ezt a fordítást is!). Baranyi József: Konkordancia a Károli Bibliához, Veritas Kiadó, Bp., 1995. / KÁTÉ, Luther kiadó, Bp., 2003., Heidelbergi Káté, Kálvin János kiadó, Bp., 2003., Kat. Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 410-411. o. / Dies Domini (A vasárnap megszenteléséről), Szt. István Társulat, Bp., 1998. (27p. 26. o., 30 p. 28. o., 63p. 55.o.).