A keresztény hitünk annyit ér, amennyire meglátszik rajtunk, hogy Krisztushoz tartozunk. Ennek a jele nem a vallásosságunkon mérhető le, hanem bármely embertársunkhoz való viszonyulásunkban. Krisztus úgy élt, úgy tanított, úgy imádkozott, hogy a nyilvános bűnösöktől a kis gyerekekig mindenki szeretett a közelében tartózkodni. Jézus úgy imádkozott, hogy a tanítványai arra vágyakoztak, hogy őket is tanítsa meg ilyen módon az Istennel kapcsolatba kerülni és maradni (vö. Lk 11,1).

Amikor Jézus elmondta az evangéliumokból ismert „Miatyánk” imádságot, akkor azt elsősorban mintaimának szánta. Arra tanított, hogy az Istent úgy szólítsuk meg, ahogyan Ő is nevezte: Atya, Atyánk, Miatyánk. Krisztus nem Jehovának, nem is Jáhvénak, nem is a zsidók, a románok, vagy a magyarok istenének szólította a teremtő Istent, hanem egy meghitt kapcsolatból fakadó „Szent és igazságos Atyám”-nak (vö. Jn 17,11.25). Krisztus a megváltás által minden benne és az Atyában hívő embert az Ő természetfölötti családjába akar bevonni a Szentlélek által. „Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fivérem, nővérem és anyám (Mt 12,50)”- mondta Jézus. Az Üdvözítő világossá tette, hogy „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni (vö. Mt 11,27)”. A tékozló fiúról szóló példabeszédében megismerhetjük az Atyának a szeretettel teljes jellemét, aki nemcsak a tékozló fiát várja és fogadja vissza feltétel nélkül, de a nagyobbik megkeményedett szívű fiához is könyörög, hogy menjen be ő is az atyai házba. Istent Jézus jelleméből és tanításából olyannak ismerhetjük meg, mint szerető Atyát. Ebből azonban egy gyergyói székely annyit fog észlelni, amennyire megismeri az evangéliumot, amely egy-egy konkrét hívő ember életében és magatartásában mutatkozik meg. A többi csak elmélet a számára, amelyet sehol sem lát megvalósulni. Ez kifogás lehet bárkinek arra, hogy továbbra is a bűneiben éljen. Ezért írtam korábban is, hogy a társadalom erkölcsi állapotáért mindenkor a hívő keresztények a leginkább felelősek. Felelősek, mert ha a Krisztustól kapott világosságuk kialszik, a világban a sötétség még nagyobb lesz.

„Miatyánk, aki a mennyekben vagy” (vö. Mt 6,9a). A mennyek megjelölés Isten konkrét lakóhelyét jelenti. A 103-dik Zsoltár így ír erről: „Az Örökkévaló a mennyekbe helyezte az ő székét, és az ő uralkodása mindenre kihat (Zsolt 103,19).” Az ember érzékei által közvetlenül hozzá nem férhető helyről, és nem egy elvont valóságról van szó. Jézus azt mondta, hogy „az én Atyám házában sok lakóhely van” (Jn 14,2). Az „Atya háza” ebben az esetben Isten lakóhelyét, az Ő Országát jelenti. A mennyeknek Országa és az Isten Országa (királysága, uralma) azonos fogalmak. Az Isten Országa a hit által már itt elkezdődik bennünk és közöttünk, és a szeretet főparancsának a követése nyomán teljesedik ki. Krisztus azt ígérte tanítványainak, hogy amikor visszatér az ég felhőin, akkor magával viszi őket is oda, ahol ő van (vö. Jn 14,3). Ezekből a szentírási szövegekből arra következtethetünk, hogy a menny, az egy konkrét valóságos hely, ahonnan várjuk a mi Üdvözítőnknek, Urunk Jézusnak a visszaérkezését, és ahol az imáink meghallgatásra találnak Krisztus által. Például Dániel próféta Kr. e. a VI-dik században imádkozott, és az imádsága kezdetén Isten trónjánál egy szózat támadt, és még be sem fejezte az imáját, amikor Gábriel angyal már ott állt mellette, hogy Isten akaratát a próféta tudomására hozza (vö. Dn 9,21). Ebből az is látszik, hogy az angyalok hatalmas erejű lények és óriási sebességgel közlekednek a világmindenségben, és Isten rendelkezését teljesítik az emberek szolgálatában (vö. Zsolt 103,20). Az angyalok csak akkor válnak láthatóvá valaki számára, hogy ha erre Isten megnyitja az ember szemét. Jézus arra tanított, hogy az Atyához ne az angyalok, vagy más mennyei lények közbenjárását kérve közeledjünk, hanem közvetlenül járuljunk az Isten színe elé Jézus nevében (vö. Jn 14,13-17), melyre a jogalapot Jézus helyettes áldozata teremtette meg mindazok számára, aki a bűneiket megvallva Istenhez térnek.

„Szenteltessék meg a te neved” (vö. Mt 6,9b). Jézus azt mondta, hogy „az által dicsőül meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok”. Ezek a Lélek gyümölcsei, amelyek az Isten Lelkének a bennünk lakozása által jelennek meg a keresztény ember jellemében (vö. Gal 5,22). A hívő ember megtagadva saját bűnre hajló természetének a késztetéseit, nem hiteles vágyait, Istenben bízó életet él, Istennek az erejét igényli minden pillanatban. Ebben a mindennapos küzdelemben meghal benne a régi ember, és megerősödik benne hit által a krisztusi ember, a Szentlélek gyümölcseinek a megléte által maga az Isten Fia plántálja át saját jellemének szép és arányos vonásait a vele együtt élő ember jellemébe. Az ember így válik alkalmassá a menny számára. A jogalapot erre Krisztus által ingyen és kegyelemből kapta meg az ember, hogy Isten Országának polgára legyen. A hívő ember erre az ingyenes szeretetre válaszul hálából és szeretetből alkalmassá is akar válni arra, amire már jogot kapott, és ez a tetteiben jut kifejezésre (vö. Mt 25,34-40). Ebben a folyamatban szentelődik meg az Atya neve az egyes hívő ember életében, és a hívők közösségében, ami az egyház. Krisztus Urunk akkor jön el ismét, amikor már látja hívő népe életében azt, hogy azok szeretetük és jellemük által visszatükrözik az Ő jellemvonásait. Ez azért szükséges, mert az utolsó nemzedék igazzá vált hívői halál megízlelése nélkül jutnak Krisztussal a mennybe halandó testük elváltozása révén (1Tessz 4,15-17). Ezt azért is hangsúlyozom, hogy a Szentírás alapján világosan lássuk azt, hogy az egész emberiség, a világ nem fog együtt haladni Isten hívő népével ebben a megszentelődési folyamatban. Krisztus csak a tanítványainak, és nem a világnak ígérte meg a Szentlelket (vö. Jn 17,9.11.15; Jn 14,17). Az olló két szára mind jobban kettényílik. Akik Jézushoz tartoznak, azoknak a jellemükben egyre inkább Jézushoz kell hasonlókká válniuk, míg a világ továbbra is a gonoszságban fetreng, és mind több gonoszságot halmoz fel az ítélete napjára. Tehát a világ nem fog elérkezni Krisztushoz egy fejlődés útján olyan formában, hogy minden ember megtisztul majd. Mind a Szentírás, mind a szaporodó természeti katasztrófák (vö. Lk 21,25-27), mind a társadalmi feszültségek és törvényszegések (vö. 1Jn 3,4) felhalmozódása azt jelzi, hogy a világunk a szétesés állapota felé tart (vö. Jak 1,15b; Lk 21,33; Mk 13,19-20). Ebben a helyzetben Isten különleges kegyelemmel munkálkodik azok megmentéséért, akik bíznak benne és az Ő szavai szerint akarnak élni. Isten angyalai azokat fogják segíteni, akik Isten akaratát keresik (vö. Dn 10,1-21; 6,22), és eltávoznak azoktól, akik megkeményedtek a bűnben (vö. 1Sám 16,14-15; 1Krón 10,13-14). Ezért a világban a gonoszság, a korrupció, az erkölcstelenség mind nagyobb lesz, úgy, mint Noé napjaiban volt az özönvíz előtt Jézus szavai szerint (vö. Mt 24,37-39; Ter 6,5.11). A hívőknek pedig úgy kell világítaniuk az életükkel ebben az erkölcsileg elsötétedő világban, mint a csillagoknak a világmindenségben (vö. Fil 2,15). Általuk is megszentelődik így az Atya neve, ami már önmagában is szent; mennyivel inkább, amikor végbe tudja vinni Isten azt, hogy a bűnös és a kárhozat felé tartó ember az Ő kegyelméből, Jézus áldozata árán megtisztul, megszabadul és az élete folyamán megszentelődik. Minden embernek el kell dönteni, hogy az árral, a többséggel úszik-e, vagy keresi az Isten akaratát az életében és a bűneitől meg akar válni véglegesen Isten kegyelméből és ereje által.

A „Miatyánk”-ról szóló rész elemzését a következő számban folytatom.

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Bp., 1997./ Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. /Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.