„Az Isten Országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, azután a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás (Szt. Jeromos Kat. fordítás).”

Ez a rövid példabeszéd Jézus ajkán hangzott el azért, hogy feltárja előttünk Isten Országának az emberi szívekben végbemenő törvényszerűségeit. Ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek a lelki életben is, mint amikor a földművelő elveti a jó magot a földbe és várja, hogy az megsokszorozódjék az aratásra. A Szentírás szerint a magvető, aki a jó magot veti, az Krisztus, az Emberfia (vö. Mt 13,37). A mag az Isten igéje (vö. Lk 8,11), a magvetés, pedig értelemszerűen az igehirdetést, vagy az Isten szaváról való személyes bizonyságtételt jelenti (vö. Mk 4,14), amelyben Krisztus munkatársaként bárki részt vehet, aki személyes és élő közösségbe került vele. Az aratás jelképét pedig Jézus egy másik példabeszédben azonosította, mely szerint „az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok” (Mt 13,39b).

A példabeszéd egyik legfontosabb tanítása az, hogy bár Isten embere előkészítheti az emberi szívet a bűnbánat mély szántásával, elvetheti a jó magot (aktualizálja az Isten beszédét egy-egy ember életére vonatkozóan), elérkezik egy olyan pontig, amely után már semmit nem tehet. Ahogyan a földművelő ember is türelemmel várja a kellő időközönként megérkező esőt és számít a Napfényre, ahhoz, hogy termése legyen, így van ezzel Krisztus munkatársa is. Mert a növekedést Isten adja (vö. 1Kor 3,6-7), méghozzá csendben és számunkra megfoghatatlan módon. A példázat szerint az ember „akár alszik, akár fölkel”, a növekvés végbemegy. Ez azt jelenti, hogy ettől arra felé már nincsen az ember hatalmában a növekedés folyamata, mert „a mag kikel, és növekszik, maga sem tudja hogyan”.

A példabeszéd szerint a föld magától terem előbb hajtást, azután kalászt, majd búzát a kalászban. Ebből is látszik, hogy a növekedésnek fázisai vannak. Egy növény vagy fejlődik, vagy elsorvad és elpusztul. Ha valaki már befogadta az Isten igéjét a szívébe, és Krisztussal szövetségre lépett, akkor szükségszerű az, hogy egy idő után mások számára is láthatóvá váljék a termés a jellemében. Ebben az esetben a termés Krisztus jellemvonásait jelenti, amelyek tulajdonképpen a Szentlélek gyümölcsei (vö. Gal 5,22: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség) egy-egy ember életében. Ha ezek a gyümölcsök egy idő után nem láthatók valakinél, akkor joggal kérdezhetjük azt, hogy az illető keresztény-e, Krisztust követi-e, vagy csak álltatja magáról, hogy Krisztushoz tartozik? Az ember könnyen becsaphatja magát, azt gondolva, hogy ha hallgatja az Isten igéjét és rendszeresen imádkozik, elmegy a templomba (vagy az imaházba), akkor ő már jó keresztény. Erről szó nincsen! A Lélek gyümölcseit a Szentlélek munkálja ki bennünk akkor, hogy ha naponta meghalunk az önző énünknek és engedelmeskedünk, engedünk az Isten szavának (vö. Róm 16,26: „a hitben való engedelmesség céljából). „A búzamag, hogy ha nem hal el, nem hoz termést.” Minden embernek két választási lehetősége van ebben a tekintetben: vagy meghal önmagának, önző akaratának nap-mint nap, hogy Istennek éljen, vagy uralomra engedi önmagában az önzést, az uralkodási és egyéb tisztátalan vágyakat, amelyek bogáncsokként fojtják el az Isten életét a saját szívében. Az ilyen ember mindenkor megszomorítja a szavaival és a magatartásával az Isten Lelkét, aki minden egyes ember üdvösségéért munkálkodik a lelkiismeret szaván keresztül.

Találóan mondta Jézus ezzel kapcsolatban: „aki e kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt (Mt 21,44)”. A kő, a szikla mind az Ó- mind az Újszövetségben Krisztus, a Messiás jelképe (Zsolt 118,22, Iz 28,16, Dn 2,34-35, 1Kor 10,4, 1Pt 2,4, Mt 21,42). Őrá esni annyit jelent, hogy meghalok az önző, indulatos és egyéb nem tiszta vágyaimnak, nem engedek azoknak, hanem Isten segítségével, imaküzdelemben győzök fölöttük. Ez jelenthet egy adott helyzetben való fohászkodást is, miközben valakivel beszélgetek, - és az illető nem is tudja, hogy gondolatban én Istennel vagyok,- Vele együtt veszek részt abban a beszélgetésben. Ez lehetséges, erre szükség van ahhoz, hogy a Szentlélek megerősítése által a hívő ember győzni tudjon és ne a bűnt, hanem Isten akaratát válassza a különböző élethelyzeteiben. Ez állandó és folyamatos küzdelmet jelent kudarcokkal, de hitből fakadóan győzelmekkel is. Aki viszont az élete folyamán nem esett rá Krisztusra, a sziklára, és nem halt meg önmaga számára, az az elkövetett bűneivel annyira összenő, azokkal annyira azonosul, hogy őt és a bűneit szétválasztani már nem lehet. Ha valaki ilyen állapotban hal meg, csak az ítéletre támad fel, és a bűneivel együtt örökre elvész, megsemmisül Krisztus, „a Bárány haragja (vö. Jel 6,16)” következtében. Ez az a mozzanat, amikor a kő zúzza agyon a bűnével azonosuló embert (vö. Dn 2,34).

A szerető Isten az, aki ellenségeskedést támaszt bennünk a bűnnel szemben (vö. Ter 3,15), és ezt belülről teszi, hogy elfogadjuk személyesen az Ő megváltását, Krisztus értünk hozott golgotai áldozatát. Ha ezt az ellenségeskedést nem munkálná bennünk a bűnnel szemben, örökre a bűn és a halál foglyai maradnánk. Pál apostol szerint Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő kegyelméből (vö. Fil 2,13). Amennyiben elfogadjuk az Isten felénk nyújtott szabadító jobbját, és rábízzuk magunkat imában Krisztusra, Ő győzelemre segíti bennünk az Isten életét, amelynek lényege a szeretet. Isten értünk való szüntelen munkálkodását több szentírási ige és kép is hangsúlyozza. Jézus pl. egy alkalommal így szólt: „Én is munkálkodom, és Atyám is munkálkodik”. Az Isten szüntelenül, éjjel nappal vigyázza és munkálja a mag (az isten igéje) növekedését az ember szívében. Arra vár, hogy mi ezt elfogadjuk, és ezzel együttműködjünk. Ott van pl. a Jelenések könyvében a feltámadt Krisztus, aki a hét gyertyatartó (lámpás) között jár-kel, és a jobb kezében tartja a hét csillagot (vö. Jel 1,12-16). Ez utóbbi az Isten népének a vezetőit jelképezi. A hét lámpás pedig az Isten népének közösségeit (gyülekezeteit) ábrázolja. Az Emberfia teljes isteni hatalommal és dicsőséggel jelenik meg látomásban János apostolnak, és a tanítvány, mint egy holt rogyott az Ő lábai elé. Gondoljuk el a kontrasztot: János a szeretett tanítvány Jézus kebelén, az utolsó vacsorán, és János a megdicsőült Krisztus lábai előtt, mint egy holt, aki ezek után megérinti őt és azt mondja neki: „Ne félj!” Ugyan úgy, mint amikor itt a Földön járt Galileában és Júdeában. Az Isten Fia ott jár-kel a gyertyatartók között és buzdításokat, feddést és vigasztalást intéz hozzájuk, azaz mindent megtesz azért a hívő népért, amelyet a vérén váltott meg, és amelyet most a közbenjárásával tart meg (vö. 1Tim 2,5, Zsid 9,15. 7,25, Róm 8,34) az Atya színe előtt. Még a legjobb édesanyának is le kell vennie a tekintetét a saját gyerekéről, amíg ételt készít neki, amíg a házi munkáját végzi, Krisztus azonban soha nem veszi le a tekintetét rólunk! Mindenkor éberen vigyázza és munkálja minden hívő üdvösségét. Ennek a hátterén értjük meg a magától felnövő mag példabeszédét, és azt, hogy a mag nem magától nő, hanem a növekedését szüntelenül az Isten hatalma munkálja (vö. 1Kor 3,6).

A termés beéréséhez azonban a Biblia szerint szükséges „a korai és a kései eső” is (Jak 5,7 a Szt. Jeromos Kat. fordítás szerint). A korai eső a Szentlélek első nagy eljövetele volt pünkösdkor, Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, amikor az imádkozó százhúsz tanítványra kiáradt lángnyelvek formájában az Isten Lelke. Aznap, mint egy háromezer ember keresztelkedett meg (vö. ApCsel 2). Az ősegyház evangélium hirdetésének első éveit a Szentlélek ereje, jelei, csodái és hatékonysága kísérte, és „az Úr naponta növelte az üdvözülendők számát”. Hasonló események, jelek, és csodák lesznek „a kései eső” idején is (vö. Joel 2,28-31), Krisztus második eljövetele előtt a Szentlélek nagy kitöltésekor azok körében, akik a jellemükben is visszatükrözik az Üdvözítőt. Az Isten Lelkének az erejével lehet majd bevégezni a végső nagy evangéliumhirdetést, hogy minden ember meghallja az örömhírt és az üdvössége érdekében helyes döntéseket tudjon hozni. Ez az a nagyon rövid időszak, amely során végül „egy nyáj lesz (és nem egy akol) és egy pásztor (vö. Jn 10,16)”. A kései eső idején végbemenő nagy hitbeli ébredésről ezt írja Izaiás próféta: „A legkisebb ezerre nő, a legkevesebb hatalmas néppé. Én az Úr idején, hamar megteszem ezt (Iz 60,22)”.

Mikor lesz Krisztus Urunk második eljövetele? Ezt pontosan nem tudjuk, mert azt a napot és azt az órát csak az Atya ismeri, ám ebben a példabeszédben van utalás arra, hogy ez mikor következik be. „Mikor megérett a termés, azonnal sarlót vág bele …”, ez azt jelenti, hogy amint elkészült az Isten népe, a menyasszony felékesítette önmagát, Krisztus, a vőlegény azonnal eljön. Péter apostol második levelében azt olvashatjuk, hogy az Isten „hosszan tűr értünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3,9). Itt az apostol azokhoz szól, akik várják és „siettetik” (pontosított fordítás szerint) az Isten napjának eljövetelét (vö. 2Pt 3,12). Hogy ha lehet siettetni az ige szerint Krisztus eljövetelét (!), akkor a közömbösségünkkel, hanyagságunkkal és bűneinkkel lehet késleltetni is azt. Ám Isten nem végtelen tűrő, csak „hosszútűrő”, és amikor alkalmasnak látja, Krisztus eljön az ég felhőin az angyalok seregeivel a hívő népéért, és lezárja a bűn történelmét (vö. 1Tessz 4,14-17). Ezért az életmódunkkal és a szavainkkal kiáltsuk az ég felé: - „Jöjj el Uram Jézus!”

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Baranyi József: Konkordancia a Károli Bibliához, Veritas Kiadó, Bp. 1995