Az evangéliumok tele vannak ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel: „hogy beteljesedjék, amit Jeremiás próféta mondott (Mt 2,17)”, „hogy beteljesedjék Izaiás próféta szava (Jn 12,38)”. Vajon miért idézi az Újszövetség annyi helyen az Ószövetséget? Azért mert amint szólott az Úr Mózes vagy a próféták által, ugyan úgy szólt az utolsó időben Fia, Jézus Krisztus által is (vö. Zsid 1,1; 2Pt 1,19-21).

A próféták közül a legtöbb jövendölést (próféciát) Izajásnál találunk. Ezek között vannak Messiási próféciák; olyanok, amelyek Krisztus első eljövetelére, míg mások pedig az Ő második eljövetelére vonatkoznak. Ezek közül a legtöbb „pillanatkép-prófécia”. Ez azt jelenti, hogy egy-egy eseményt, amely a jövőben teljesedik, vagy ami már, azóta teljesedett a Szentírás éppen csak felvillant egy-egy jelenet, kép erejéig. Ilyen típusú jövendölés legalább kétszáz van az Ószövetségben.

Például Keresztelő János is tanulmányozta Izaiás könyvét, és imában elmélyedve ennek alapján ismerte fel a saját küldetését. Amikor kérdezték a főpapok, hogy ő kicsoda, így határozta meg önmagát: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úr útját, amint megmondta Izajás próféta (Jn 1,23).” Maga Jézus Krisztus is Emberfiaként tanulmányozta az ószövetségi iratokat. Már tizenkét évesen azt mondta édesanyjának, hogy „nekem Atyám dolgaiban kell lennem” (vö. Lk 2,49). Az írástudóknak is a legtöbbször az ószövetségi „Írásokból” idézett, amelyek számára abszolút isteni tekintéllyel bírtak (vö. Mt 12,3.5; Mk 1,15 és vö. Dn 9,25-27; Mt 5,17-18; Mt 19,4-6; Lk 20,37-38; Jn 10,35: „az Írás fel nem bontható”, stb.).

A mostani alkalommal egy messiási próféciát vizsgálunk meg Izaiás próféta könyvéből. Ezt olvassuk tehát Izaiás hetedik fejezetében: „Ezért ad jelet néked az Úr maga: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiat szül, s nevezi azt Immánuelnek (Iz 7,14).”  Ez egy pillanatkép prófécia, pontosabban egy előkép prófécia. Ez azt jelenti, hogy kettős teljesedése van. Két esemény teljesedik be általa egy adott történelmi helyzetben. Az első esemény a szövegkörnyezetet is figyelembe véve Ákháznak, Júda királyának a fiára vonatkozott. A második esemény egyértelműen a Messiás, Krisztus eljövetelét jelenti. Ezt a jövendölést a Józsefnek, Mária férjének álmában megjelenő angyal idézi fel: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten (Mt 1,23 a Szent Jeromos Kat. Bibliafordítás szerint).”

Előbb nézzük az előképet: Ákház Kr. e. 736-735-ben lett Júda királya, Izaiás prófétával 735 végén, 734 elején találkozhatott. A jövendölés ekkor hangzott el. A királynak, egészen pontosan a király feleségének adott jövendölés a saját fiára, Hiszkijára (a Károli fordításban Ezékiás a neve) is vonatkozik: „Ki aludttejet és mézet eszik, míg megtanulja a gonoszt megvetni és a jót választani. Mert mielőtt a gyermek megtanulná megvetni a gonoszt, és a jót választani, elpusztul a föld, melynek két királyától te reszketsz.” Ez a két király a szíriai Damaszkusz királya volt, a másik pedig a bálványimádásba süllyedő Északi országrész: Izrael királya, akik seregeikkel szorongatták a kicsiny Júdát. Az Immánuel jövendölés ebben a történelmi helyzetben hangzott el kettős jelentéstartalommal. És valóban teljesedett mind a két értelemben. Ákház korában úgy, hogy Kr. e. 733-732-ben a hódító Asszíria Damaszkusz ellen vonult, ekkor Ákház gyermeke két éves lehetett. Ebben a hadjáratban érte támadás az Északi országrészt, Izraelt is. Mire a gyermek megtanulta volna megvetni a gonoszt, és a jót választani, addigra a Júdát fenyegető két hatalom óriási károkat szenvedett az asszír invázió következtében. A prófécia tehát ebben a vonatkozásban is beteljesedett.

Amint jeleztem, a pillanatkép prófécia messiási prófécia is egyben. Isten jónak látta, hogy tömören, akár egyetlen mondatba sűrítsen két eseményt is, amelyeket hétszáz év választ el egymástól, és azt, hogy az első esemény kijelentése előképe legyen a második, és a jelentősebb eseménynek. Ezúttal pontosított fordításban idézzük fel újra ezt a jövendölést: „Ezért ad maga az Úr nektek jelet: Íme, a fiatal nő várandós lesz (méhében fogan), és fiat szül és így nevezi őt: Immánuel (Iz 7,14).”  A héberben a szűz kifejezésére a „betulá” szó van az Ószövetségben (Iz 47,1; 62,5; 23,4; 37,22). Ebben a messiási próféciában azonban nem a „szűz” kifejezés, hanem a héber „almáh” szó áll, ami fiatal nőt jelent, akár férjnél van az, akár nem. Mivel a héberben „fiatal nő”, „fiatalasszony” kifejezés áll ezért vonatkozik a prófécia Ákház feleségére is. Az Újszövetség azonban, amikor Máté evangéliuma Izajást idézi, akkor a görög „párthenosz” kifejezéssel adja vissza a héber „almáh” szót (vö. Mt 1,23), ami viszont kizárólag érintetlen szüzet, hajadont, fiatal lányt jelent. Ilyen értelemben Máriára vonatkozik, aki a Szentlélek erejéből férfi beavatkozása nélkül szűzen foganta Jézust.

A próféciában a szűz lány Máriát jelenti, ám a jel nem a „szűz”, hanem a fia, akit a szűz szülni fog, és akinek a neve azt jelenti, hogy „velünk az Isten”. Hasonló párhuzammal az ősevangéliumban találkozhatunk, amelyben, az asszony magva: Jézus tapos a kígyó fejére és nem az asszony, mert eredetileg a kígyónak szánt kijelentést így olvassuk: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az asszony magva között: az neked fejedre tapos, te pedig a sarkába marsz (Ter 3,15)”. A kettőspont után lévő „az” határozott névelő a héberben hímnemű, ezért csak Jézusra vonatkozhat. Ezt a helyes megközelítést először egy hódmezővásárhelyi katolikus karizmatikus-szervezésű „Fülöp kurzus” keretében hallottam, azóta pedig a héber Bibliában le tudom ellenőrizni, hogy tényleg így is van. Ahogy tehát az ősevangéliumban az asszony magva, Krisztus az, aki a kígyó (a sátán: vö. Jel 12,9) fejére tapos, ugyan úgy az Immánuel jövendölésben nem az asszony a jel, hanem a fia, aki természetesen Jézusra vonatkozik.

Az „Immánuel”, „velünk az Isten” név azt jelenti, hogy aki a szűztől születik, az valóságos isteni személy lesz (vö. Kol 2,9; Jn 1,1.14; Mik 5,2b / 1b). Ez a név előkép próféciaként Ákház fia esetében is teljesült, mert Hiszkija olyan hívő király volt, akivel mindenkor vele volt az Úr (vö. 2Kir 18,1. 5-7*). Ezt olvassuk róla a Királyok második könyvében: „és vele volt az Úr mindenütt, ahová csak ment, előmenetele volt”.

Krisztus személyében viszont valóságosan is „velünk az Isten”, ténylegesen maga az Isten jött közénk Fia által, így az Atya Jézus által mindenét nekünk adta, amije csak volt (vö. Róm 8,32), hogy „aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Krisztus, az Emberfia (vö. Dn 7,13) személyében mind a mai napig és örökre velünk van az Isten, mert Jézus az isteni természete mellett megdicsőült emberként van jelen a mennyben, hogy Emberfiaként és Istenfiaként képviseljen minden benne hívőt az Atya színe előtt. Krisztus ezt ígérte a mennybemenetele előtt a tanítványainak: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (vö. Mt 28,20). Én minden este ezzel a gondolattal hajtom le a fejemet és ebben tudok megnyugodni, hogy bármi is lesz ezután, Krisztus szava, ígérete érvényben van, mert erre lehet támaszkodni, erre lehet életet és jövőt építeni; örök életet és romolhatatlan jövőt, amelyet maga Krisztus szerzett meg és tett elérhetővé helyettes áldozatával minden benne hívő számára. Ekkora szeretetet nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni: Krisztus személyében velünk az Isten, és ez egyszer minden ember előtt kézzelfoghatóvá válik, akinek hamarabb nem, annak majd az utolsó ítéleten. Erről így szólt az üdvözítő János evangéliumában: „Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem, hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon (Jn 12,47-48; vö. Mk 13,31).” Ezt a megdöbbentő kijelentést Jézus azután mondta el, miután Izajás prófétától idézett azért, hogy az ige „beteljesedjék”.

Isten előre tudja és ismeri, hogy kik lesznek azok, akik nem hallgatnak az Isten szavára, hogy ki ne zárják őket abból a kisebb-nagyobb emberi közösségből, ahová tartoznak: „még a főemberek közül is sokan hittek őbenne, de a farizeusok miatt, nem vallották meg, hogy ki ne zárják őket a zsinagógából. Mert jobban szerették az emberek megbecsülését, mint az Isten dicsőségét (Jn 12,42-43).” Ma is sokan vannak, akik jobban szeretik az emberek dicséretét, velük kapcsolatos véleményét, mint az Isten dicsértét. Pedig az izajási jel beteljesedett: a szűz fogant, és fiút szült, és annak nevét Immánuelnek nevezte, és az óta Krisztus személyében, az Ő közbenjárói szolgálata által (vö. Zsid 4,15-16; Róm 8,34b; 1Tim 2,5-6; Zsid 8,6) is velünk az Isten (vö. Mt 1,23; Iz 7,14). De vajon tud-e az Isten Lelke azzal az emberrel lenni, aki Isten dicsősége helyett az emberek kegyeit és dicséretét keresi, és nekik akar megfelelni az egy igaz Isten helyett?

Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Teljes kétnyelvű (héber-magyar) Biblia két kötetben -I., Makkabi Kiadó, szerk. Raj Tamás, Bp. 1993. / Görög-magyar Újszövetség, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, az 1975.évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990), Kálvin Kiadó, Bp. 2008. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, szerk. Varga Zsigmond J. Kálvin Kiadó, Bp., 1996., 744.o.