„Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ’Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!’ Erre Péter és a másik tanítvány elindultak és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból. A tanítványok ezután ismét hazamentek.” (Jn 20,1-10; katolikus Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása)

Aki a kezébe veszi ezt a Jézus feltámadásáról szóló cikket, mindenképpen ajánlom, hogy az evangélium szövegét is föllapozva, a további nyolc verset is elolvassa János evangéliuma 20-dik fejezet, 18-dik versével bezáróan.  

Miért ment ki még sötétedéskor Mária Magdolna a sírhoz, és miért sírt? Azért, mert mindennél jobban szerette azt a Jézust, aki a bűneiből és belső megkötözöttségeiből szabadította meg őt (vö. Jn 20,11.13.15). Miután a sziklasírt üresen találta elfutott Péter és János apostolokhoz, hogy értesítse őket arról, hogy elvitték az Úrnak testét, és nem tudjuk, hogy hová tették. Az evangélium szerzője János apostol, a szeretett tanítvány; ő az, aki az utolsó vacsorán Jézus keblére hajtotta a fejét. Az evangéliumában csak annak a tanítványnak nevezi magát, „akit Jézus szeretett”. Ezeket a sorokat a Szentlélek ihletésére írta le (vö. 2Pt 1,20-21), és egyetlen hívő ember számára sem volt megbotránkoztató az, hogy Jézus számára ő volt a szeretett tanítvány. Miért? Azért, mert Jézus minden egyes tanítványáért és minden emberért a legnagyobbat, a legtöbbet adta: az örök isteni életét tette le helyettes áldozatként, hogy megmenthessen minden benne hívő és bízó embert. Azt mondotta, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.” És Ő az életét, adta oda, azt az életet, amelyik önmagában való élet, amely isteni, romolhatatlan és örök, és amely megtestesülése előtt nem volt a bűn zsoldjának (a betegségnek, az öregedésnek és a halálnak) alávetve, mint a mi életünk. Ezek után nyilvánvaló az, hogy Jézus nem személyválogató, hanem minden egyes embert személyes módon szeret. Éppen János evangéliuma írja le, hogy juhait nevükön szólítja, és azok ismerik a hangját és követik Őt (vö. Jn 10,27-30). Azért szólítja nevükön, mert mindegyikkel egyedi kapcsolatban áll, és jól ismeri őket, mint teremtményeit, megváltottait és testvéreit. Így szól hozzád és hozzám most is: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. … Mert drága vagy a szememben, becses vagy, és én szeretlek téged (Iz 43,1.4a).” Ez a János apostol iránti krisztusi szeretet talált visszhangra a tanítvány lelkében, mert gyorsan szaladt a sírhoz. Ám ez a szeretet nem önző, vak ragaszkodás, hanem körültekintő és tapintatos, mert bevárja a nálánál korban idősebb Pétert és őt engedi be először az üres sírba. Ó mennyire hiányzik az életünkből ez a tapintat és tisztelet, pedig ettől virágoznának fel az idős emberek arcai, és múlnának el az önzésünk és a saját akaratunk következtében kialakult „haragos felhők” a családjaink feje fölül! Ezek a borongós napi „felhők” jelzik azt, hogy nem ismerjük igazán Krisztust és nem vagyunk vele élő kapcsolatban. Pedig, ha engednénk, és naponta kérnénk Őt, ebből az állapotból is át tudna formálni minket Szentlelke által a saját jellemének szelídsége szerint.

A következő részlet döntő jelentőségű, mert két kétségbevonhatatlan tényezőre irányítja a figyelmünket. Az első az, hogy mind a két apostol gyolcsokat, lepleket látott (többes számban) és nem leplet. Ez a görögben is többes számban áll: „tá othónia”, ami lepleket, gyolcsokat, lepedőket jelent. Ha a Szentírás kijelentését komolyan vesszük, akkor ez a tény nem támasztja alá a torinói lepelről azt, hogy az Jézus halotti leple lenne, mert az evangéliumban több lepelről van szó és nem egyről (vö. Jn 20,5-7). Sőt a lepleken kívül az evangélium szövege még egy kendőt (görögül „tó szudarion”) is ír. Ez kis kendőt jelent. Tehát legalább két lepelről, gyolcsról és egy kis kendőről van szó, amely utóbbival minden bizonnyal a meghalt Jézus állát kötötték fel. Szerencsére a hitünkhöz teljesen elegendő az Isten igéjének bölcsessége, tisztasága és emelkedett erkölcsiségének páratlan volta, és nem szükséges, hogy ezen kívül más pótlékokhoz, vagy más kézzel fogható fogódzó pontokhoz ragaszkodjunk (vö. Róm 10,17; 1,16-17). 

A másik, amire érdemes felfigyelni, az éppen az a tényező, amitől mind a két tanítvány hitre jutott, és amely alapján meggyőződött arról, hogy Jézus Krisztus feltámadt és él. Ez pedig az a gondosság és rendszeretet, amely a menny Urát, a mi Üdvözítőnket jellemezte, mert a gyolcsok külön össze voltak tűrve és a kendő összehajtogatva volt egy másik helyen. A tanítványokat már első pillanatra meggyőzte ez a látvány arról, hogy itt nem sírrablás történt. Sírrabláskor mindent hagynak, ahogyan lehet. Jézus azonban feltámadása után levetette magáról a lepleket összehajtogatta és a kis kendőt is külön összetűrve tette le és úgy távozott a sírból. Ha valaki feltekint a csillagokra, vagy belenéz egy atom szerkezetébe, ugyan azt a rendet és összhangot fedezi fel, mint amit Jézus hagyott maga után a sziklasírban. A szeretett tanítvány „látta és hitt” (Jn 20,8), hitt, mert ismerte a Mesterét, akivel három és fél éven át együtt járt-kelt. Mert ahol Jézus megfordult és elment, mindenhol az Ő szeretetteljes és rendezett jellemének nyoma marad utána, mint kitörölhetetlen jegy az emberek emlékezetében. Vajon a mi megjelenésünk és távozásunk után milyen benyomással maradnak az emberek?

János apostol megjegyzi, hogy „még nem értették az Írást, hogy (Jézusnak) fel kell támadnia a halálból (Jn 20,9).” Maga Jézus volt az, aki feltámadása után többször is megjelent a tanítványainak valamint Mária Magdolnának és a sírhoz siető asszonyoknak, ezen kívül megjelent Péternek, és a két Emmausz felé tartó tanítványnak is (vö. Jn 20,11-17; Lk 24,13-35. 36-49; Jn 20,19-29; Jn 21,1-14; 1Kor 15,5-8, stb.). Ezen alkalmak során a feltámadt Krisztus feltárta előttük az ószövetségi Írásokat, az ő haláláról és feltámadásáról szóló jövendöléseket (próféciákat). Az emmauszi tanítványokhoz például így szólt: „Ó ti oktalanok és késedelmes (rest) szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt (Lk 24,25-27).” Jézus a feltámadása után negyven napon keresztül többször s megjelent tanítványainak és „szólt az Isten országáról szóló dolgokról” (ApCsel 1,3). A teljes ószövetségi Szentírás mindhárom nagyobb részéből idézett nekik és tanította őket, megnyitva előttük az ige ajtaját, hogy értsék az Írásokat, amelyek Őróla szólnak. „És mondta nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek voltam, hogy szükséges beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem. Akkor megnyilatkoztatta az ő elméjüket, hogy értsék az írásokat (Lk 24,44-45).”

Miért tartotta fontosnak a feltámadt Jézus, hogy a róla szóló bibliai jövendölésekre irányítsa a tanítványai figyelmét?  - Azért, mert miután Ő mennybe megy, tanítványai számára ott marad a Biblia, és a megígért és pünkösdkor elküldött Igazság Lelke, aki elvezeti őket minden igazságra. A tanítványok az Isten örök igéje alapján kell, hogy hirdessék az Isten országáról szóló győzelmes örömhírt. Ez elegendő tekintély önmagában, és elegendő világosság ahhoz, hogy minden ember láthassa és biztos lehessen az örök élet feltételeit illetően (vö. Jn 17,3.17; 2Tim 3,16-17).

Ezúttal azért is tartom még fontosabbnak az Írások hangsúlyozását, mint például a feltámadt Jézus találkozását Mária Magdolnával, mert az utóbbi ismertebb, az ószövetségi jövendölések Krisztus haláláról és feltámadásáról viszont már kevésbé. A 22-dik és a 69-dik Zsoltár részletes és megrendítő leírást ad Krisztus megtestesülése előtt már ezer évvel arról, hogy Jézusnak milyen kínokat, gyalázatot és elhagyatottságot kellett elszenvedni a kereszten. Dávid a Szentlélek indítására még azt is leírta, amit szó szerint beteljesedve olvashatunk az evangéliumokban: „elosztották maguk között ruháimat és köntösömre sorsot vetettek” (Zsolt 22,19; vö. Mt 27,35; Jn 19,23-24). A 69-dik Zsoltárban megtudjuk Jézus halálának valódi kiváltó okát is: „A gyalázat megtörte szívemet” ( Zsolt 69,21), és hogy halála előtt mirhás bort akartak adni neki, és szomjúságában ecettel kínálták meg (Zsolt 69,22; vö.: Mt 27,34; Mk 15,35-36). Jézus megízlelvén nem ivott ebből, hogy a megváltás minden pillanatát teljesen ép tudattal vigye végbe és ne elkábultan haljon meg. Izaiás próféta hétszáz évvel Jézus előtt részletesen írt arról, hogy a Messiás halála helyettes áldozat lesz a mi bűneinkért, stb. (vö. Iz 52,13-53,1-12). Erről a szentírási szövegről már korábban részletesen írtam. A 16-dik Zsoltárban pedig Jézus feltámadásáról olvashatunk: „Mert nem hagyod a lelkemet (héberül „nefesz” = egyéni lélek vagy személyiség a sír hatalmában a feltámadásig) a seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson” (Zsolt 16,10; vö. ApCsel 2,31). Károli a vizsolyi Bibliában a „lelkem” kifejezést „életem”-nek fordította, mert az egész emberről van szó, aki a sír hatalmába kerül egészen a feltámadásig (lásd még Lk 23,46-ot, ahol a görög „pneuma” kifejezés ebben az összefüggésben az „élet leheletét”, az „életet” jelenti).

Az Atya szólította a Fiát, és Krisztus magához vette ismét a korábban letett isteni életét és hatalmát, hogy a halált és a sátánt megtiporva győztesen lépjen ki a sziklasírból. Jézusnak a feltámadása minden halandó ember számára egyetlen és kimondhatatlan reménység arra nézve, hogy Krisztus által van a halálból feltámadás. Miért? Azért, mert ahogyan Krisztus nem önmagáért, hanem értünk halt meg, ugyan úgy a feltámadása az örök életre való feltámadásunk záloga is lehet. Krisztus kimondhatatlan árat fizetett azért, hogy minket a menny számára megváltson. A tanítványok beteljesedve láthatták Krisztus kijelentésének valóságát, amelyet Jézus így fejezett ki: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” És, hogy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar (Jn 5,21). Éppen ezért a Megváltónk feltámadásának és az ő szavaiba vetett hitnek biztos horgonya van: „Az pedig az Atya akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon (Jn 6,39).” Mivel az Isten ennyire értékeli és szereti a bűnös embert, így lehet akár egy hajléktalanból, a sátán foglyából, vagy a földdé és porrá lett egykori emberből Isten ingyen kegyelméből Jézus áldozatába vetett hit által az Ofír aranyánál is drágább. Az Úr ugyanis ezt ígéri övéinek: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit az Ofír kincs aranyánál (Iz 13,12).” „Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is Ővele együtt megjelentek dicsőségben” (Kol 3,4). 

A halál szomorú valóságával szemben az emberi szavak vagy tettek nem tudják begyógyítani a megtört szívet. A feltámadt Krisztusba vetett hit és az Ő igéje az a hatalom, amelyik a vigasztaló Szentlélek által teljes megnyugvást és élő reményt tud adni annak az embernek, aki a szeretteit vagy közvetlen családtagját elveszítette. Bár a megváltás döntő eseménye végbement a Golgotán, a megváltási tervnek még van néhány záró akkordja, amíg az teljessé lesz. Amikor azonban nemsokára Krisztus, mint az ég és Föld királya megjelenik angyalai kíséretében az ég felhőiben, akkor minden szem meglátja Őt, és sír e földnek minden nemzetsége (vö. Jel 1,7), mert vége lesz a bűn uralmának és az Isten gyermekeinek örömét már senki sem veheti el tőlük (vö. Jn 16,20-23a).

A Krisztus feltámadásába vetett hit legyen mindannyiunk valódi reménysége, hogy ebből a szemszögből tudjuk értékelni és igazi jelentőségében látni életünk hétköznapjait és ünnepeit egyaránt!

Felhasznált irodalom:Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, (szerk.) Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.